|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.28. 21:15 - |
Volt egy kandúr macskalény, aki itt vesztette életét, a víz Istennőért, egy igaz cél érdekében, a tó, az ő tiszteletére vérvörös azóta, és őrzi az emlékeket, vigyázz ha a vízbe esel, furcsa dolgok történhetnek!!!
|
[112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
*Mila éppen kezdi megsajnálni Yowaikot és azon töpreng, hogy enged neki és megcskolja, de akkor nagy meglepetés éri... megcsókolja... ~ Megcsókolt... megcsókolt... megcsókolt... *szajkózza magában, szemei elkerekednek, amjd átöleli jobbjával a lányt és lehunyja szemeit, s csak hosszú percek múlva ébred fel csókjukból* - Látom... *motyogja halkan a lány fülébe súgva* - Köszönöm... *simít el pár tincset a lány arcából* - Szeretlek... nagyon... *öleli magához a lányt... mélyet szippant illatából, teljesen elbódulnak érzékei* - Csak azért mondom... mert... szeretném ha az igazi vágyaid, érzéseid... mind láthatnám... ne haragudj... *lapítja le füleit* - Belátom gonosz dolog volt tőlem... *néz bocsánatkérőn a lány szemeibe*
|
- Minden rendben lesz ezentúl. - bíztatja magukat Yowaiko is, s bátran mosolyog. Hisz, mert hinni akar ebben. - Én is féltem. Nagyon-nagyon féltem. Nekem is te adtál erőt, Mila. - mondja sugárzó boldogan. A rózsák alatt apró színes virágok bújnak elő a földből, szétbomlanak és illatozni kezdenek. Mindaddig felhőtlen, amíg Mila célozgatni nem kezd neki. Akkor elbizonytalanodik újra. Elpirul és hátrább húzódik, de még mindig a nőstényen marad. - Nem értem, miért mondod ezeket nekem. - suttogja erőtlen ellenkezéssel. Valójában csak küzd a zavarral. - Jól ismersz már. - adja fel végül a küzdelmet. - Tudod, mire gondolok, mit érzek és mit szeretnék, igaz? - kérdezi halkan. Bátortalanságán próbál felülkerekedni, gyűjti a merszet, aztán lehunyja szemeit. ~ Nem is tudom, miért félek hirtelen. Hisz már csókoltuk meg egymást. Miért más most ez, mint a többi? ~ kérdezi magától, s megérinti arcát. Újra érzi ott Mila mellkasát és ruhájának finom anyagát. Égő vörösre vált arcszíne. ~ Ettől más... Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, s nem csak lelkileg. Én... én bizonytalan vagyok... Nem tudom, hogy... mit csináljak... hogy akarom-e. ~ arcán kiütköznek gondolatai, fogait összeszorítja, szája szegletét lebiggyeszti, majd felnyílnak pillái. - Azt tenném... - suttogja. - Csak... picit... látod... piros vagyok, melegem van, mégis libabőrös lettem. - lesomja füleit, bocsánatkérő pillantásokat küld Milának, majd egyszeriben megérik benne az elszántság és szájon csókolja a nőstényt.
|
- Yowaiko... *simít végig a lány kezén,mert csak azt éri el* - Igen, harcoltunk... és nem veszítettünk akármennyi áldozatot is követelt a harc... itt vagyunk és a többiek is rendben vannak... én.. bevallom... rettenetesen féltem... nem tudtam volna józan maradni, ha te nem vagy ott velem... azt hiszem én nem ilyen érzést érzek amit te, de... megértem azt ahogy most te érzel... így szeretném... ha most... azt tennéd amit szeretnél... *mndja kicsit komolyabban* - Ez az arc... Yowaiko... miért nem teszed azt amit szeretnél hmm? Nem fogok segíteni... most nem... neked kell megtenni, bármit is szeretnél... *céloz a csókra* XP
|
A könnyfolyam elapad, nem marad hátra más, csak felszáradó csíkok és nedves ruha. Emlékké lesznek, akárcsak a szülői ház, a rét, a boldogság, az idill, a szülei vidámsága és minden promléma könnyű kezelése. Ez a tudat némiképp fáj, mégis, ahogy újraéli a macska az egykori boldogságot, a szíve megtelik örömmel. Úgy érzi a múlt derűjétől magát, mintha szárnyakra lelt volna és repült volna a gyönyörű kék égen, a bárányfelhők közt, miközben egy napfénytől csodálatosan csillogó tavat, zöldellő rétet és ezernyi színes virágot látott volna. Csupa érzelem, szépség és romantika. Képzeletszülemények. Ám ahogy Mila végigsimít száján, visszarántja vele a jelen valóságába. Újra zavarba jön ettől a helyzettől, ahogy ott fekszik a nőstény mellkasán, ahogy szorongatja a ruháját és hallgatja szívének vad ritmusát. Elpirul, bár ajkai mosolyra kúsznak. Nem tudja, kellen-e tennie bármit is, ahogy azt sem, Mila milyen arcot vág, mit szól ehhez. Izgatottá válik, valami jóleső melegség önti el, s nem csak a lelkét, bőre alatt is végigáramlik, vérébe vegyül, hogy aztán még jobban felpörgesse szívét és agyát. - Most... - suttogja érzelmektől túlfűtött hangon. - Úgy érzem... minden vagyok... és minden jó bennem él... Itt vagyunk egy szörnyű harc után, láttunk rémes dolgokat, s a Vér tava énekel nekünk tovább... mégis... - lassan felemelkedik Miláról, kétoldalt támaszkodva és csillogó szemekkel belenéz a nőstényébe. - Mégis mintha repültem volna szárnyakkal... vagy nem is tudom... fogalmam sincs, mihez hasonlíthatnám ezt az érzést... de felhőtlen, élő és iszonyatosan jó. - angyalian elmosolyodik. Szeretné megcsókolni szerelmét, de még mindig bátortalan azok után, hogy enyhén a keblein pihent. Arcán még mindig ott ül a pír is.
|
*Mila csak karolja Yowaikot, nem szakítja meg a dalt, ő csodásnak és szépnek tartja, nem lehetne gyönyörűbb éneket énekelni neki, mint amit szerelme énekel... ahogy abbamarad a dal, kinyitja lehunyt szemeit... egy csodás helyre képzelte eközben magukat. Amikor Yowaiko mesélni kezd, nem felel semmit, csak nézi a bájos arcot, a csorduló könnyycseppeket, a csacsogó szájat... s végig simít rajta... szíve nagyon hevesen dobog... jól érzi magát, azt akarja, hogy ez a pillanat örökké tartson... de mint minden szépség eltűnik egyszer, úgy úszik el ez a gyönyörű pillanat, telis tele kimondatlan szavakkal, vad vágyakkal és visszafolytott tettekkel.* - Yowa... ő benned él tovább, ugyanúgy virágzik ilyenkor ahogy te is... gyönyörű... az ének és te magad is...
|
Yowaiko némán hallgatja a lányt. Az indák engednek a húzásnak, lassan fészket, kényelmet képeznek a nőstény alá, s Yowaiko is dől vele együtt. Bátortalanul, bizonytalanul belenéz szerelme szemeibe, majd lassan annak mellkasára hajtja fejét. Izgatott lesz, el is pirul, de aztán Mila szívverésének egyenletes üteme némiképp lenyugtatja őt. Lehunyja pilláit és mély levegőt vesz. Japánul kezd énekelni, halkan, kölyökhangon. Finom hullámzású dal bújik elő torkából, kellemesen cseng minden furcsa szótag, ami elhagyja száját. A rózsák közben táncra kélnek, lengedeznek a dallamra, összefutnak, egybe fonódnak, körbefolyják az egész területet a két lány körül. Hosszú ének ez, percek telnek el így, aztán lassan elhalkul és vége lesz a dalnak. Yowaiko aprót mosolyog, majd sóhajt egyet. - Az édesanyám tanította nekem ezt a dalt. Az ő hangján sokkal szebb volt. - teszi hozzá emlékezve a megfáradt nőstény dalolására. - Ahogy ő énekelte, megállt a világ, elnémult mindenki, hogy tisztán, érthetően hallhassák. - mosolyra kúszik újra a szája, s a könny csak úgy kicsordul szemeiből. Nem tudja, hogy boldog vagy szomorú-e, de most jó így, úgy gondolja. - Egyébként... a tavaszról, a boldogságról, a szeretetről és a virágzásról szól a dal. Nem szeretném lefordítani, mert azzal úgy érzem, elveszne belőle valami. De... egy virágoskertben játszódik és arról szól, hogy milyen szép és békés minden, amikor a tavasz beköszönt, a nap ragyogóan süt, a szellő kellemesen lengeti a virágfejeket, s hiába jön eső, vagy lehűlés, az élet akkor is csodálatos és szerető marad. Vagy valahogy így tudnám leírni. - mondja végül.
|
- Yowaiko.... *halkan suttogja a nevet, mintha elveszne, ha hangosabban mondaná ki, halkan susog minden egyes szót* - Mert te vagy nekem a legfontosabb, ha te sírsz, belül én is szétszakadok... sose lesz nagyobb kincsem, mint a te szíved.... ígérem igyekezni fogok! *simít a rózsaszín tincsekbe* - Egymás ihletői vagyunk tán... örülök... boldoggá teszel vele... *ha az indák engedelmeskednek neki akkor hátra dől, húzva maga után a lányt, amikor földet érnek, csak átkerolja, s szemeit lehunyja*
|
- Mila, ez butaság! - szól közbe aggódva Yowaiko. Tudja, látja a nőstényen, hogy valami nincs rendben. - Erős vagy és minden adottságod megvan! Ne értékeld alul magad! - kiabál, hogy túlharsogra párja önvádjait. - Most is segítettél! Most is jobban vagyok... sokkal jobban. És nélküled nem menne megbírkózni a feszültséggel, a bűntudattal, a fájdalommal, a mindennel. - lassan lecsendesedik, jelezve, hogy kezd megnyugodni. - Együtt bármire képesek vagyunk. - helyezi át jelen időbe a mondatot, ezzel még biztosabbá téve jelentését. A szorítástól picit felnyög, nem azért, mert erős, egyszerűen kicsúszik a száján. Az utolsó könnycseppek potyognak alább, majd a rózsák fejeivel megcirógatja Mila arcát. - Ilyet még sose tudtam csinálni. Látod, mikre nem ihletsz engem? - vigasztalja a nőstényt, s elmosolyodik.
|
- Figyelj... *egyre jobban érzi a szúrást, de igyekszik nem mutatni, hogy fájdalmai vannak* - tudom, hogy talán sose fogok anyira megerősödni mind te, mégis megpróbáltam elfogadni a sorsom, hogy nem tudok segíteni amikor szükség lenne rám... de tudom, hogy együtt bármire képesek lehetünk... ezért... ezért nema dtam fel soha... *ahogy végig kúsznak rajta az indák, kicist megijed, de aztán megnyugszik, rájön a turpisságra* - Csak sírd ki magad... csak sírj majd jobb lesz... *szorítja magához erősen, mintha csak egybe akarna olvadni vele örökre*
|
Ahogy Mila rákiált és meglendül felé a keze, megijed. Tövises növények vetődnek elő a földből, készen arra, hogy visszavágjanak, de az ölelésre rózsákká alakulnak. Az eddig kavargó föld- és kődarabok leülnek a talajra. Yowaiko csak sír az ölelésben, nem tudja fékezni az érzelmeit, melyek indulatokká fokozódnak. Már épp vissza akarna szólni a nősténynek, már nem olyan hevesen, mint az előbb, mikor a lány megrázza őt. Ahogy Mila könnyezni kezd, letérdel mellé. - De... neked is fontosak... - nyögi ijedten, ahogy a lány szívéhez kap. Átöleli, magához szorítja a nőstény fejét. - Annyira fáj, Mila... Annyira, hogy néha azt kívántam, öljenek meg, csak ne kelljen éreznem. De...! De nem akarok meghalni! - teszi gyorsan hozzá, s puszit szór a hajtincsekre. - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked. Tudom... tudom, hogy neked is fáj... - könnyei a macskalány fejére potyognak, de nem törődik vele, akkor is szorgalmasan puszikat oszt rá. A rózsák közben bevörösödnek és szétnyílnak egy kicsit. Ledobják tüskéiket és rátekerednek a lányokra, ezzel összefonva őket, hogy így mutassa ki Yowaiko kettejük összetartozását. - Köszönöm, hogy vagy nekem, Mila.
|
- ELÉG EBBŐL! *mozdul a karja, hogy lepofozza a nőstényt, de nem tudja megtenni, inkább csak megöleli* - Elég legyen, te nem vagy Isten! Mit tehetsz te bármiről is? Nézz a szemembe! *rázza meg egy kicsit és a lány arcát a magáéval szembe állítja, kezével fogja így nem tud semmit se tenni az ellen, hogy Mila ne nézzen a szemeibe* - Hagyd abba, fájdalmat okozol... én is tudom... *engedi el, s lehuppan a földre, a viszhang messzire viszi a puffanást* - Én... *könnyek szöknek a szemébe, de azt azonnal kidörzsöli* - Nem tudok mit tennI! Nem tudjuk emgváltoztatni a múltat... szerinted én nem tenném meg? Szerinted nekem nem olyan fontosak? *kapja kezét szívéhez, s gyorsan veszi a levegőt*
|
- Nem vagyok áldozat! - kiáltja el magát és ellöki magától Milát. Hirtelen annyira kiborul, hogy veszekedni kezd a nősténnyel, aki csak jót akar neki, próbálja vigasztalni. - Miért kellett volna így történnie?! Van egy gonosz isten, aki azt akarja, hogy mindenki szenvedjen? Vagy mi?! - szinte sikít, olyan magasra emeli a hangját, s közben dühödten csapkod. Szúrós virágok nőnek köré, amik fura táncra kezdenek. - Minek és miért lenne az a célja, hogy nekünk rossz legyen?! - a könnyei elapadnak, helyette a kövek kezdenek felemelkedni körülötte, hogy azok is beszálljanak a virágok táncába. - Az emlékek fontosak! Főleg egy olyan macskának, mint Atsui! Neki talán az ismerettségemből a legfontosabbak! Nézz rá, Mila! Teljesen elveszítette önmagát! Ha Nantan nem lenne, már lehet, hogy meghalt volna! - zokog fel újra, ami olyan hirtelen tör rá, hogy észbe sem tud kapni, hogy elfojtsa. Térdre borul, a kövek a füle magasságába szállnak, ám mielőtt földet érne a lába, Mila bevonszolja a barlangba. A virágok kibújnak a földből és követik, majd újra megtelepszenek a bejárat szájánál, ahogy a kövek is addig táncolnak. - Másokért is felelősek vagyunk! - kiabálja vöröslő arccal. - Ugyanazt éreznéd, ha valami bajom esne, amit én is érzek Atsui és Nantan miatt!
|
*Mila szemei haragosak lesznek, tartja a lányt, nem esik nehezére, viszont a szavak hatalmas sziklaként telepednek szívére és lelkére, nem hagyhatja, hogy őt is átjárja ez az érzés ezért átfogja a karcsú testet, s csak öleli, de szája is járni kezd* - Yowaiko... nem lehetsz mindig te az áldozat... nem szenvedtél még eleget? Az, hogy ez így történt talán nem a véletlen műve volt... lehet, hogy így kellett történnie, várd ki a végét... Az emlékek nem fontosak neki hiszen újakat kapott nem igaz? S megint vissza kapta Nantant is... figyelj rám nagyon Yowaiko... Nem adhatod oda senkiért az életed... mert mindenki a sajátjáért felelős... és ha valami bajod esne... azt nem bocsátanám meg se neked se magamnak... *kap hírtelen a lány alá és megemeli, fél, hogy ha ez így marad még a végén a szeme előtt esik össze... lassan besétál vele a barlangba*
|
Ahogy Mila megtörli arcát, felsír. Hangosan, úgy, hogy egész testét rázza a zokogás. Kezeivel eltakarja arcát, hogy a nőstény ne lássa, csupán ujjai közti réseknél. - Nantan alig lélegzett... - suttogja elgyötörten. - Szörnyűséges dolgokat kellett kiállnia... - belekapaszkodik Milába, különben ledöntené a lábáról a kínlódás. - Atsui majdnem meghalt... - ránehezül a nőstényre, nem tudja tovább tartani magát. - Nem tehettem szinte semmit értük... Mindig csak szenvednek és én... mindig... mindent... megúszok. - dörgöli arcát a lány ruhájába. - Atsui emlékeit is én vettem el... és nem tudja! - kiáltja el magát. - Nem volt erőm még hazahozni sem... annyira... annyira... - elcsuklik a hangja, csak zokog és zokog torka és lelke szakadtából.
|
*Mila útközben megáll, látja, hogy a lány sír, hiába akarná elállítani, tudja, hogy az most nem menne, végighúz a lány arcán, s puszit ad rá* - Yowaiko... a fiúk rendben lesznek... nem kell aggódnod értük, mindent megtettél amit tudtál... ne hibáztasd magad semmiért rendben? *próbálta meg kitörölni a könnyeket a lány szeméból* - Gyere... nézzünk körül itt... *kémlel körbe* - Odanézz... ott egy barlang! bemenjnk oda?
|
*A lányok egymás után felszállnak. Jó a hangulatuk látszólag, mintha nemrég nem történt volna semmi sem. Csak egész mélye fertőzi meg a kedvüket egy-egy aprócska dolog. Kittyét a félelem, hogy újra összefutnak vele, és megint el akarja vinni. Sopphiét pedig az aggodalom és a bosszúvágy. De legalább ezt a területet maguk mögött hagyják.*
 
|
- Akkor... induljunk! *köd lepi be ismét a kandúrt, s előbukan a szárnyas lény, lefekszik, hogy rámászhassanak a lányok, majd kitárja szárnyait, Misa a fejére pattan, Kinme belekapaszkodik a szélbe, s amikor biztonságosnak érzi felszáll velük...
|
-Részemről mehetünk levegőben is.- *Mondja Sopphie, nem kisebb hátsó szándékkal, minthogy reményei szerint a levegőből észreveszi esetleg merre jár Caledon. Esetleg tábort ütött valahol a környéken...* -Legalább akkor tényleg elvesztheti a nyomunkat.- *Teszi még hozzá, és Kitty is lelkesedik az ötletért.*
|
- Igen... mennünk kéne innen... ez egy fura hely... jobb, ha most egy kicsit a levegőben megyünk... nehogy csapda lessen ránk minden sarokban.... *vetette fel az ötletet* - Szóval... mit gondoltok? Vagy inkább gyalog szeretnétek menni?
|
-Rendben, lenyúltam, szóval fogalmam sincs, hogy miből van.- *Mondta elmosolyodva ő is. A kérdésre viszont elnémult.* -Majd később elmondom.- *Dolgozott az agya. Bosszantotta, hogy elvitte a kardját, és bosszút is forralt, de most inkább az kéne, hogy biztonságban legyenek, és minnél meszebb az iszonyatos vérszínű víztől.*
-Elmegyünk máshova?- *Tette fel Kitty a kérdést, mintha csak nővére gondolataiban olvasna. Pedig csak egy rugóra járt az agyuk.* -Hogy ne találjon ránk. Vagy legalábbis nehezebben, hogy keresnie kelljen minket!-
|
[112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
