|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.09. 21:53 - |
Ez egy különleges hely. Képes a sziget teleportálni. Egyik pillanatban még a Bűvös folyónál van, a másikban pedig már a Tengeren lévő szigetnél. Itt mindig sötét van és senki nem fedezte még fel teljesen. A Mystikus szigeten található még egy sárga fényoszlop. Aki oda belép, elteleportálja, de mindig máshova. Ha nem akarnak elszakadni egymástól a csapatok, akkor ajánlatos egyszerre belépni. A folyókból nem ajánlatos inni, mert higany van benne. Elég sívár a terület, de sok démon megbújik a sziklák között.
|
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Hát nem érti meg a fiú, hogy védeni akarja magától, a vágytól, a fájdalomtól, a csalódástól, mindentől? Nem érti meg őt??? De, pontosan tudja, mit tesz, mit kockáztat, mit vállal, mit kér. Megragadja a kölyök vállait, hogy lerántsa magához, s hevesen csókolni kezdje. Kívánják egymást, mindketten talán már évek óta csak arra várnak, hogy egyesülhessenek egy szenvedélyes, őrült aktusban, s most, hogy itt vannak, Osoreru fél. De mitől? Nem attól, hogy bántja ezt a srácot, mert már megtette többször, sok módon. Attól, hogy nem felel meg neki? Hogy nagyobbat álmodtak, mint amennyit a valóságban elérhetnek? Mégis mire van ez az alkalom, ha nem arra, hogy kihasználják? Felszítódnak benne a lángok, elönti testét a kívánalom. Nem tud, hiába akar megálljt parancsolni magának, kezei magabiztosan szedik le Kokoro pólóját, ha a fiú hagyja, majd fedezik fel a bőr minden barázdáját, hibáját és tökéletességét. Egyre jobban elveszti az eszét, felemelkedik, ölébe húzza Kokorot, ha ő is így akarja, majd nyakára veti magát, miközben bőszen öleli. Sóhajt, ahogy szinte perzseli őt minden mozdulat, finoman hörög a kiszáradt torka miatt. - Önző vagyok. - suttogja kéjesen. - Mert annyira szép vagy... annyira... - elharapja a szót, nem akar romantikusan csöpögni a kandúrkának, helyette mozdulatai, csókjai, apró harapásai beszélnek. - A kettősségbe pusztulok majd bele...
Yamatako eközben vélhetőleg arra a helyre kerül, ahol Kokoro is elesett korábban. Belezúg a kráterbe, csupa kosz lesz és alaposan megüti magát, pláne, hogy fél kézzel sokkal kevésbé tudja védeni arcát is. Nem is kel fel egyhamar, hagyja, hogy könnyei tovább mossák az arcát, a fájdalma elhatalmasodjon rajta, mígnem morgást hall.
 
|
- Akor tedd édesebbé... ne hagyd hogy keserű maradjon... *beleborzong a kandúr érintésébe mindennél jobban az övé akar lenni, szemei csak a kandúrt figyelik, szája félig nyitva, halkan liheg, megpróbálja türtőztetni magát, de annyira égeti belül a testét ez az érzés, hogy képtelen rá... Osoreruhoz nyomja a testét* - Nem tudnálak gyűlölni... és nem fogok meghalni... nem ameddig a szívem szeret téged... ezen a földön... annyi macska közül csak téged képes szeretni... én... mindig vártam rád... annyi időt adtam már... s te még többet akarsz? Nem vagy te túlságosan önző? A tiéd akarok lenni... Osoreru ne kínozz tovább... *kérleli... csengője minden egyes mozdulatra megcsörren, nem hallja meg a távozó kandúrt*
|
A feje belemélyül a homokba. Szeretne elmerülni a homokszemek között, hogy ne érzen hozzá Kokoro, hogy ne égesse össze a testét, ne növelje benne a feszültséget, ne késztesse arra, hogy csókolja, harapja, karmolja, élvezze... - Kokoro... - suttogja nevét, hátha ettől felébred a fiú, hátha ez véget vet a szenvedésnek. De ha vége lenne, annak ellenére, hogy kis félelem vegyül érzései közé, abba is bele bírna halni. Sosem érezte még ezt. Korábban a testiség nem volt más, mint kínzó aktus a másik számára, míg Osoreru számára csupán vad kandúrereje kicsapongása és élvezete felszítása. Ez most egészen más. Nem tudná megütni, megsebezni, sőt, még megérinteni sem Kokorot. - Annyira... vigyázni akartam rád... - suttogja megtörten. - Gyémánt vagy... de én... mégis össze bírlak törni. - hangja halk, de jól érthetők a szavai. Feltúrja Kokoro pólóját, bátran végigsimít felszabaduló bőrén, miközben csókolni kezdi, ahol csak éri. Arcát, fülét, haját, vállát, nyakát, száját. Megőrül érte. Menten eggyé kell vele válnia. De... de ezzel nem okoz fájdalmat neki? Annyi mindent tett már úgy, hogy nem gondolt soha senkire, csak magára. A kandúr ezt akarja, hogy érintse. - Keresű íz marad az édes után. - mondja végül, majd elnyúlik a homokban. Kezei belerogynak a szemekbe, s elfordul. - Számtalan kandúrral és nősténnyel háltam már, de mind végül az áldozatom lett... valamennyien halottak vagy gyűlölnek. Nem lehetsz te is egy ilyen macska. - fejét oldalra tartja, de szeme sarkából a macskafiúra néz. - Te más vagy... te kivezettél a sötétből... most világosságot érzek magamban... de nem tudom, kivé váltam és nem tudom, milyen legyek. - szomorúnak tűnik a hangja, majd belehasad a szíve, hogy nem engedi meg magának, hogy a kandúrkához érjen. Keze mégis önálló életre kel, végigcirógat Kokoro arcán. - Sosem szöktem el előled. Akartam, de nem ment, mert amikor túl messze kerültél, vissza kellett térnem hozzád. Ha viszont túl közel jössz... - visszahull keze a homokba, s ő is a távolba néz. - Nem tudom, mit érzel, ahogy azt sem, nekem mit kellene éreznem. Gondolkodnom kell, mert különben elszabadulnak bennem a dolgok és nem akarlak bántani. Annyi szenvedést okoztam már... legalább ezután... ne bántsalak... - elcsuklik a hangja, de tovább akarja mondani. - Adj nekem időt. - kéri csendesen. Annyira fél, mégsem tudja megmondani, mitől, hogy bántja a fiút, akit szeret, ó igen, szereti ezt a fiút, vagy önmagától. Tudja, ha most leszáll róla Kokoro, azzal iszonyatos fájdalmat fog érezni. De... azzal nyugtatja magát... talán jobb így. Jobb így???
Yamatako végül aggódni kezd, hol vannak ezek ketten. Feláll, hogy körbenézzen, majd elindul feléjük. Már távolról kiszúrja a két testet a homokban, s ahogy ráébred, mi történik a két kandúr közt, térdre borul. Hát tényleg egyedül maradt... Azt remélte, legalább még holnapig a párossal maradhat, azután kell majd megkezdenie egyedüli kis magányos életét fél karral és fél szívvel, de ahogy Kokoro és Osoreru egymást ölelve fekszik a homokban, úgy érzi, nem maradhat velük tovább. Zavarja őket, elvonultak tőle. Talán mindvégig meg akartak szabadulni a jelenlététől, hogy végre szabadon szerethessék egymást. Ez a gondolat felhasítja a sebeket Yamatako lelkében. Felpattan, majd elrohan. A könny áztatja az arcát, a szívébe markol a fájdalom, de ő csak fut tovább, míg csak lába bírja.
|
- A sorsunk... *kúszik feljebb Osorerun* - már a kezdetek óta... közös... már értem... *hajol közelebb a kandúrhoz, hogy lehellete szinte perzselheti is gazdáját* - Nem fogom engedi, hogy megszökj előlem... többé nem engedem... érzed a kínt? Édes... nem igaz? Ne gondlj rá... *nem érti miért mondja ezeket, mintha nem is ő mondaná, hanem valaki más... de ez... mégis ő* - Az őrület... én... mindig is akartam, hogy megőrjíts engem... *húzza végig ujjait a férfi oldalán, különleges táncot lejtve velük, belecsókol a férfi nyakába... sose érezte még testét ennyire tombolni.*
|
Osoreru mozdulatlanná válik, ahogy a fiú kiejti nevét. Létezik ez? Hogy egyetlen szótól valaki ennyire megrendüljön? Kalapáló szívvel bámul Kokorora. Azt akarja, hogy folytassa? Mit?! Összeszorul a torka és a gyomra, amitől az előbb megevet hal, ami épp csak csillapította olthatatlan éhségét, most bukfencet vet odabent és ki akar jönni. Belesajdul a feje ebbe az állapotba, s elszédül. Engedi magát lehúzni, tehetetlenül, akárcsak egy partra vetett cet, majd belenyög a csókba. Nem tudja, hogyan viszonozza a csókot, az ösztönei mégis vezérlik. Magához szorítja egykori tanítványát, majd ahogy elveszti a fejét, megtántorodik. Mire észbe kap, már mindketten a homokban fekszenek, ő alul, rajta Kokoroval. - Mit teszünk? - suttogja kétségbeesetten, ahogy felfogja, hogy nevelt FIÁT tartja a kezében. Ellenkezne magával, hogy ezt nem lehet és még meg is tudná indokolni, de úgy érzi, egyetlen érv, elv, vagy bármi nem lenne oly hatalmas, hogy legyűrjék benne ezt a különös feszültséget. - Menten megőrülök... - súgja halovány hangon, s belemarkol a kandúrka hajába, hogy orrához húzza a rabságba ejtett tincseket és mélyet szippantson Kokoro illatából. - Nem bírom elviselni ezt az érzést... Sosem tudtam... - nyögi az utolsó két szót. Vére pezseg, úgy érzi, ha nem is tudja, már érzi, mit kellene tennie, s ez megérmíti.
Yamatako betömi az utolsó falatot is, majd a tűz nyugtató ropogására lassanként megnyugszik. Kezdi hiányolni a párost, de még rendbe akarja szedni ábrázatát.
|
*Kokoro teste erősen reagál az érintésekre... túlsgosan erősen is, amikor a kandúr nyakám simít át furcsa hang szűródik fel a torkából, teljesen elpirul miatta, s kezét ajkainak szorítja* - Osoreru.... *szavai elakadnak, de erőt vesz magán, s elveszi kezét szájáról* - Kérlek... ne... azt akarom, hogy folytasd.... *szemei csillognak, s mindennél jobban vágyik rá, hogy a kandúr mindenhol érintse, simogassa... ha sikerül akkor átfogja a volt árnymacska nyakát, lejjebb húzza, s édes csókban forr vele össze*
|
Yamatako magára marad az étekkel és a gondolataival. Könnyek peregnek végig az arcán. Gyorsan körbenéz, nem jönnek-e vissza a többiek, majd ahogy megbizonyosodik magányáról, sírásban tör fel.
Osoreru meglepetten fél kézzel átkarolja Kokorot, hogy az ütközés lendületétől nehogy hátra essen. Ezzel ugyanakkor megérinti a fiút és magához is húzza vissza, mintha nem ez váltaná a legijesztőbb érzést belőle, amit valaha is érzett, s aminek semmi köze az Árnyvilághoz. Megdobban, de valami hihetetlen fájdalmassággal a szíve, ahogy a fiú szemeibe néz. Elakad egy pillanatra a szava és minden porcikája tüzesen és kínok kínját élve át kiáltja neki, könyörögve, hogy húzza magához, addig szorítsa, míg a sejtjeik össze nem olvadnak a préseléstől. Nagyot nyel. Ujjai észrevétlen belemarkolnak Kokoro ruhájába. - Álmaim? - kérdezi réveteg hangon. - Nem tudom... n... nem gondolkodtam rajta. - válaszol bizonytalanul, s kényszeríti magát, hogy elszakadjon a kandúrkától. Letépi szinte tekintetét az édes arcról, a rózsaszín hajfürtökről, a finom ívű szájról, a vékony nyakról, majd elengednek ujjai is. - Igen. - felel határozottan a kérdésre, mikor felnéz a csillagokra. - Jó macska szeretnék lenni. Jóvá akarom tenni azokat, amiket mások ellen elkövettem. Meg akarom ismerni az életet, s a maga nemességében élni. - lassan újra a fiúra néz. - Nem megvalósíthatatlanok, de egyelőre úgy fest, messze vannak tőlem. De ezek legfőbb vágyaim. Plusz... egy... egy másik... egy érthetetlen, amelyik befészkelt az agyamba... és nem tudom kivetni onnan, nem enged, mint valami erős gyökerű gyomnövény... és megfertőz, mégis... - újra érzi, ahogy elhatalmasodik rajta az érthetetlen vágy. Mit tegyen? Olyan édes most Kokoro... nem tudja megállni, nem képes ellenállni ennek a tekintetnek, ennek a finom mozgásnak, amit az ajkai végeznek, s babonázzák idegeit... Kikerekednek a szemei, egy ideig még a kandúrkát nézi, azzal elhomályosul a kép, s összevegyül azzal, amit az a bizonyos álom mutat neki, ahogy... ahogy... Kezei végigsiklanak Kokoro nyakán, ujjai lágyan érintik a bőrét, közben pedig olyan arcot vág, mint akit elvarázsoltak. Közelebb és közelebb hajol Kokorohoz, majd mielőtt még megcsókolhatná, magához tér. Összerándul, ahogy felfogja, nem csak álom volt a mostani, tenyerében lüktet Kokoro bőre alatt húzódó megannyi ér, benne a vérével. Nem tudott ellenállni neki. Vajon... megcsókolta? Csak pislog a fiúra. - Méltó vagy hozzám. - suttogja magabiztosan, mégsem érti, miért mondja ezt, nem emlékszik a kérdésre, melyre ez lenne a válasz.
|
*Mielőtt még lelépne azért felel Yamatakonak* - Lehet... de mi van avval a résszel amikor nem volt mellettem? *a többit már nem is nagyon hallja*
*Ahogy épp megindulna a nagy lendületben, hírtelen csattan az arca valami puhában, mire feleszmél, hogy az Osoreru* - Én... csak egy kicsit levegőzök... *kamuzik valamit, hiszen amúgy is a szabad ég alatt vannak* - Aggódtál értem? *kérdi ezt bociszemek kiséreében* - Osoreru... vannak álmaid? Olyanok amik... talán nem megvalósíthatóak de mégis ott motoszkálnak a fejedben? Beleférkőznek a tudatodba és... nem múlnak el.. *egyre halkabban beszél* - Én... szeretnék igazi férfivé válni... olyanná aki méltó hozzád.... segítesz nekem ebben?
|
Yamatako mozdulatlanul várja, mit válaszol a másik két macska. Osoreru nem néz rá, inkább Kokoro bénázását figyeli. Elfojt egy mosolyt, majd a saját halára fordítja tekintetét, hogy ne kelljen a fiúkat néznie. Csak hallgatja Kokorot, s mélyet sóhajt, ahogy a fél szemére gondol. A másik az enyészeté lett, neki pedig marad ez az ördögi sárga, ami immár őrületes fájdalmakat okoz neki, melyet még ki sem mutathat. Eltakarja a kendővel, hogy senki se lássa, de már nem tudja, mire képes a testrész. Yamatako is csupán nézi a kandúrkát. Belegondol, hogy egyedül maradt, s ezentúl mindenben magára lesz utalva, s végtelen szomorúság költözik szívébe.
- Neked könnyü... - motyogja a levegőbe, mintsem a fiúnak. - Neked itt van Osoreru... - erre bátyja is felfigyel a révületéből, de nem néznek egymásra. Yamatako a földet bámulja, míg Osoreru leveszi a halat a nyársáról, s enni kezdi, mielőtt végleg kihűl. - Tudod... - felnéz Kokorora. - Én... nem akarok... egyedül lenni. Merolinnel szeretnék bóklászni...
- Szerelem? - kérdezi a levegőbe a másik kandúr. Yamatakonak kikerekednek a szemei. Osoreru, mintha valami természetes dolgot kérdezett volna, Kokorot nézi, ahogy tovaröppen. ~ Már megint elment. Szörnyű ez a srác. Még a végén megint baja esik... ~ gondolja apró mosollyal a lelkében.
- Szerelem? - kérdez vissza a szőke. - Két testvér között? Ugye te sem gondoltad komolyan? - hüledezik tovább, most már hangot is adva a dolognak. A bátyja csak vállat von. - Megőrültél. - közli vele hidegen, azzal letépi a nyársról a halat, amit a tűzön sütött, azzal enni kezdi. Osoreru épp befejezi ekkor, feláll és Yamatako vállára teszi egyik kezét.
- Én már semmin sem lepődöm meg. - mondja, mint valami világot járt nagy bölcs. - Amit biztosan tudok, hogy nem vagy visszataszító, mert amint kinyitod a szád, közelebb lépsz a macska szívéhez, még akkor is, ha erről nem tudsz. - mondja neki csendesen, azzal elindul megkeresni Kokorot, nehogy megint baja essen.
|
*Kokoro nevet osoreru mohóságán, ő is ugyanolyan éhes volt már mint Osoreru, de kénytelen volt várni... ekkor fülei felpattantak a kérdésre, majd le is konyultak... a halat biztosan tartotta, s mikor úgy érezte, hogy kész, megpróbálta rendesen levenni a nyársról, de valahogy magégette mancsát, s a hal aföldön landolt* - Ezt nem hiszem el... annyira béna vagyok... *felvette a halat, kicsit leseperte róla a koszt, majd enni kezdte, aki férfi az ne válogasson XD, amikor befejezte és mindent legyűrt, csak akkor felel a kérdésre* - Van aki fél szemmel él, van akinek a fél lába hiányzik, vannak olyanok akik a fél arcukat kénytelenek rejtegetni... nem hinném, hogy ezért akárkit is visszataszítónak kéne nevezni, főleg hogy te nem vagy rossz macska... tudom, hogy nem lehetett könnyű neked, de meg kell tanulnod élni, akár a bátyád nélkül is... *feláll és újra az eget bámulja* - Mindenkinek megvan a saját sorsa... a saját hibái, a saját gyengesége,de senkit sem szabad elítélni a külső alapján... *dől a sziklának, eszébe jut a lányos arca amit a víztükörben látott, s önkéntelenül is megérinti, talán látszik is rajta ez a zavartság* - Sajnálom... túl sokat beszélek... én... én jövök mindjjárt... *avval hírtelen elrugaszkodik a sziklától, s kicsit gyorsabb léptekben megindul valamerre, maga sem tudja merre tart igazán, de a víznél köt ki, s lerogy a parton, ismét belenéz, most még élesebben és tisztábban látszik a kép, Kokoro belecsap, s a kép elmosódik* ~ Lehet, hogy csak útban vagyok Osorerunak... hiába mond szép szavakat ez lehet a megszokás is... hiába küzdök érte, vagy magamért... és olyan furán érzem magam a közelében, a testem mintha nem tudna uralkodni magán, hülyeségeket mondok és teszek... SZEDD ÖSSZE MAGAD KOKORO!!!! *bíztatja magát, de fülei ismét lekonyulnak* ~ Vajon... szüksége van még rám egyáltalán? Végülis már szabad... szabadság... én is az vagyok, s most mégsem akarok a gazdám mellől távozni... talán nem is kell! *mosolyodik el, majd feláll, fülei felpattannak* ~ ha nem kellenék Osorerunak akkor nem lenne most itt velem... hát gyerünk Kokoro, hódítsd meg azt a kandúrt! *avval Osoreru felé néz, s elmosolyodik*
|
Osoreru mosolyog a fiú bohóságán. Ő is forgatja egy ideig a halat a tűz felett, de végül megunja a várakozást és egy pillanat alatt fekete villámokkal szórja a félig megsült jószágot. Ettől ugyan nem úgy sül, ahogy a tűz fölött tenné, hanem olyantán, mint mikor az ember a mikroba teszi a dolgokat. Kicsit más lesz tőle az íze, ezért nem ajánlja fel a többieknek. Ezután a nyársat a földbe szúrja és magához ragad ő is egy almaszerű gyümölcsöt. Yamatako úgy dönt, kivárja, míg rendesen átsül a hal, addig bátorságot gyűjthet feltenni a kérdését. De mikor Kokoro azt mondja, túl csendesek, kiszalad a száján az, ami foglalkoztatja.
- Szerintetek visszataszító vagyok? - annyira megijed kimondott szavaitól, hogy elejti a nyársat és a hal a tűzbe esik. Szája elé kapja kezeit, majd észbe kap, hogy elég a kajája, ezért mint valami jól megkomponált komédiában, kapkodva kiveszi leendő vacsoráját, s bénázik vele egy darabig. Osoreru mosolyogva figyeli öccsét, majd azonnal lefagyasztja a kifejezést arcáról, mikor az beleszúrja a földbe a nyárast. Nem tudja, megbántaná-e azzal, hogy magában nevet rajta, de tisztában vele, mennyire érzékeny egy lélek ez a Yamatako. - Mármint... - kezdi motyogva. Már nincs visszaút, így már csak annyit kell tennie, hogy pontosítja a kérdését. - Arra értem... hogy nincs karom.
|
*Kokoro is támogatja az ötletet, felszúrj a ahalat és vár, de hasa egyre jobban korog, kicsit el is széygyenli magát* - heh... na jó, minjárt ehetsz! *bíztatgatja saját hasát, s forgatja a halat, hogy mindenhol eléggé átsüljön, amikor a szőke kérdezi kicsit elhallgat* - Hát... nem figyeltem és... szóval csak pár méterkét estem! Hehe... ~ Ez olyan kínos... *komorodik el kicsit, s fürkészi a két kandúrt, majd kicsit közelebb húzódik Osoreruhoz, felkap egy alma lejjegű gyümölcsöt és beleharap, már nem tud tovább várni* - Csendesek vagytok... zavaró, hogy csak én beszélek... *mondja ki amit gondol*
|
Osoreru megcsóválja a fejét, s nézi, ahogy Kokoro a folyóhoz megy. Felnyársal egy halat, majd kitámasztva a nyársat a tűz fölé teszi azt. Yamatako is nyársra húzza a halát, s tartja a lángokba. Felnéznek Kokorora, mikor az evésre bíztatja őket.
- Én előbb megsütöm. - mondja az idősebb kandúr. - De ha jobb szereted nyersen, egyél nyugodtan. - teszi hozzá, nehogy azért várjon a fiú, mert ők még nem kezdtek hozzá a majszoláshoz.
- Hogy estél el? - kérdi végül a szőke kandúr. Megpróbálja a srác tekintetéből kitalálni, mit gondol róla, de hiába kutatja annyira szemeit, nem jut semmire. Mélyet sóhajt, latolgatja, van-e elég bátorsága feltenni a kérdést, ami szívét nyomja. Egyelőre nem meri. Hallgat, nehéz hallgatásba burkolózik.
|
- őőő... csak elestem... egy kicsit... nagyot estem... *mosolyog, s a vízhez sétál, hajol és megmossa benne arcát, a víz visszadja a fiúcska tükörképét, Kokoro nincs vele megelégedve* ~ Olyan lányos... miért ilyen? Mégha Osoreru azt is mondja... nekem akkor is... férfiasabbnak kéne lennem... *a vérl ecsorog arcán, be a vízbe, Kokoro gyorsan kap a megertőzött víz után, éppen kimeri kezével, s a földre dobja... kezével végig simít arcán, elkenve evvel a vérfoltot, kezével mer vizet és vigyáz rá, nehogy megmérgezze a környezetét vagy magukat, nagyot sóhajt, majd amikor a vérzés jobban eláll, vissza sétál* -Együnk! Már nagyonéhes vagyok! Ti nem? *pislog és kiskölykösen néz a kandúrokra, végül leül a tűzhöz*
|
Osoreru ledobja a tüzelőanyagokat, összehúzza egy kupacra, majd egy szikrával meggyútja pár egyenesebb gallyon kívül az egészet. Szinte azonnal lángra kap minden, mikor megérkezik Kokoro. Végigméri a kandúrkát, majd észreveszi Yamatakot is szorult helyzetében. - Veled mi történt? - kérdezi a rózsaszín macskát, azzal öccsének megy segíteni. A szőke szégyenkezve fogadja el, hogy Osoreru adja rá először a zöld, majd a fehér, s végül a lila kimonofelsőt. Közben tudja, hogy a macskaférfi meglátta karcsonkját, a hegeket, ami még inkább kellemetlenné teszi számára a dolgot.
- Köszönöm. - suttogja, de nem kap választ. Belenéz nagy nehezen bátyja szemébe, nem lát rajta undort, sajnálatot, lenézést, sem semmilyen más negatív dolgot. Semleges, inkább gondoskodó tekintetet vél felfedezni, mely belefúródik az övébe. Megijed ettől. Nem érti, mikor lett Osoreru ilyen. Mire felfogja, hogy immár az Árnyvilágból Fényvilág lett, a kandúr már visszatér a tűzhöz, hogy a gyér fényben vethessen egy pillantást Kokoro arcára. A vér egy pillanatra beindítja őt, érzi, hogy egy vágyszerű érzés arra készteti, nyalja le, de eszébe jut még épp idejében, hogy immár Kokoro vére mérgező. Visszahúzódik, próbálja elfoglalni magát azzal, hogy felállítja a nyársakat, de nem megy ki a fejéből az érzés, amit egy rövid időre érzett.
Yamatako kíváncsian és lassan érkezik meg, leül a ropogó gallyakhoz és próbál megmelegedni a tűznél. Benne is kétes érzések kavaroknak, melyeket nem tud szavakba önteni. Nyert egy bátyát a másik helyett. Vajon megéri? Úgy érzi, nem, mert Osoreru hiába segítőkész vele, nem tudna vele maradni. Kokorot megkedvelte, de mivel ő a bátyjával marad, esélytelen, hogy kialakítson vele közvetlenebb barátságot. Így hát ha felkel a Nap, útra kel és megpróbál élni.
|
*Kokoro nem hallja meg Osoreru kiálltását, mivel épp az ellenkező irányba indult el, keresi a férfit de nem találja... aztán egy óvatlan lépés... kettő... s a srác hírtelen egy szakadék mélyén landol, nem olyan mély, így nem esik komolyabb baja, csak arcára kap egy nagyobbacska vágást* ~ Au... a fenébe... mi volt ez? Csak egy pillanatra nem figyeltem.. hmm... ki kell mennem inenn! *kapaszkodik meg a falban, belevési karmait, majd épphogy sikerül kikecmeregnie... hosszú időbe telik mire vissza kerül a "táborhoz", s akkorra már Osoreru is ott van.. próbál úgy tenni mintha semmi sem történt volna* - Bocsi, hogy ennyire eltűntem... *próbál nevetni, de elég erőltetett XD*
|
Mikor Osoreru meghallja a fiú kiáltását, megtorpan. - Maradj nyugodtan, majd a villámjaimmal tüzet csinálok! - kiált neki vissza a sötétből. Pár éghető anyagot már talált, de nem tudná megmondani, mi az. Nem csak fa, hanem valami fura szövetszerű anyag. Yamatako kellemetlenül érzi magát, mert tudja, hogy Kokoro miatta rohant el. Ha már elment, megteszi azt, hogy kimászik a vízből, de nem sokkal lesz előrébb. Korábban mindig bátyja segített neki felöltözni, ezért most nehéz helyzetében nem tud mást tenni, mint hátára teríteni a zöld alsóanyagot, majd várni. Közben hideg szél fújja őt, egyre jobban remeg, annyira fázik. Osoreru nem késlekedik, összeszed pár gallyat, s mindent, amit csak talál, majd visszaindul.
|
*Kokoro észreveszi, hogy a szőke eltűnt* - Ya... *kiálltaná a nevét, de ekkor észreveszi a macskafiút ahogy vacog a vízben, úgy gondolja most nincs itt keresnivalója, így hát a kandúr után kiállt* - Osoreru várj! Kell valami amivel tüzet csinálunk... segítek keresni! *avval gyorsan utána rohan, de pontosan nem is tudja, hogy merre ment el a kandúr...* ~ Remélem el is tévedek... bár csak nem... ha idáig nem tévedtem el, már nem fogok... talán...
|
Yamato amint meghallja Kokoro hangját, lebukik a vízbe, hogy a kandúrka ne is lássa meztelen felsőtestét. Kínos percek ez számára, mert nem tudja, hogyan jöjjön ki észrevétlen a vízből. Mikor nem bírja tovább levegő nélkül, feljön és néz őket. Osoreru megvizsgálja a zsákmányt, majd biccent Kokoronak. Feláll és elindul pár ágat keresni. - Hozok tüzelőt, hogy meg tudjuk sütni őket és megszárítkozhassatok. - mondja, azzal most ő válik köddé. Yamatako közben segélykérőn pillant párszor a macskaférfi hátának, de az nem fordul vissza, hogy megláthassa ezt. Ott marad a vízben hát. Kezd fázni, dideregni, foga kocog, de nem mer szégyenében feljönni úgy, hogy látható legyen nyaktól lefelé.
|
*Kokoro eközben igyekezett megküzdeni pár hallal, sikerült is fognia párat, s a jól bevállt módszerrel oldalára lógatta őket, majd gyümölcsöt is szerzett, vigyázott hogy ne legyenek mérgezőek, megszimatolta őket, s amiben nem érzett bajt, magával vitte* ~ épp elegendő élelem lesz ez nekünk... *gondolkodott magában, bár a halászat kissé kimerítette, s felbukott a vízben, így még mindig testére volt tapadva a ruhája, bár félig már kezdett száradni* - Megjöttem! *kiálltotta el magát, s letette a gyümölcsöket, majd a halat, Osoreru elé* - Jó sokat hoztam, talán elég lesz... *lihegi, majd leül és a sziklának dől, kimerült... tényleg nagyon fáradt....*
|
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
