|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 16:08 - |
Szép hely, de tele van kőszörnyekkel, amik el tudnak rejtőzni a kövek közőtt. Egy kis ösvény vezet be az erdőbe.
|
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Osoreru csak a kis kandúrra tud koncentrálni, mielőtt a fiú megfordulna, elengedi a haját, hogy ne tépje meg őt. Nem veszi észre a két nőstényt. Még kissé örül is Kirara hirtelen távozásának, bár ennek semmi jelét nem adja. Yowaiko viszont látja a fekete könnyeket, a fura történéseket. Dermedten mered a lányra, míg az el nem tűnik. A szellemek körülötte elmondják neki, hogy az Idő tavát látta, s hogy milyen hatalommal bír ez a macskalány. A nőstény ettől úgy érzi, sorstársra talált, s szívesen menne utána, de nem mer moccanni. Felpislant Osorerura. A rideg kandúr csak és kizárólag Kokorot nézi, mintha csak belőle állna a világ. - Feláldozol mindent, hogy a semmi lehessen a tiéd? - kérdi komor hangon a sötétség ura. Pontosan tudja, hogyan láncolja magához Kokorot. Érzi, hogy a srác függ tőle. A benne lévő szerelmet nem érti, nem tudja hova tenni, de tisztában vele, hogy a rózsaszín kandúrka bármire képes lenne érte. Hideg mosolyra húzódnak ajkai. - Gyere velem. - egyezik bele végül, mikor Kokoro megérinti arcát. A vonásai egy fokkal megszelídülnek, de érzelmet nem képes mutatni. Yowaiko már érti, mi a két kandúr közt a kapcsolat. Szája elé kapja kezeit, s csak nézi őket. |
*Kokoro hírtelen fordul meg* - Kirara! *kiállt utána, s nyújtja felé kezét, de már mindegy, a lány eltűnik.... lassan engedi le kezét, majd Osoreru felé fordul, fülei lelapulnak, érezte hogy valami ilyesmi fog történni, de lassan erőt merít és kihúzza magát, s mélyen a kandúr szemébe néz* - Szükséged van rám! Ne tagadd... veled megyek! *jelenti ki, szereti Kirarat mint hugát de mégjobban szereti Osorerut, aki kínozta, gyötörte, mégis megmentette, szabadon engedte... és akire szüksége volt, és a kandúrnak is szüksége volt rá, tudta jól, mégse mondta ki* - Van életem Osoreru... mégsincs neki értelme... veled akarok menni... mégha te nem is akarod túlságosan... *emeli fel kezét, és megérinti a kandúr arcát* - Kérlek... |
- Jujj! Héééé! *Cikázik villámgyorsan el a villámok elől,aztán ugrik egy nagyot a robbantgatásokra.Füleit hátracsapva ráfúj mindkettejükre.A lányra és Ososerura is.Végülis valamelyest lehiggad,és csak figyel,habár kezdi kényelmetlenül érezni magát e díszes társaságban.És Zokni is olyan...furcsán viselkedik.Mintha itt se lenne.Bezzeg ha másvalaki támadt volna így rá,már rég ölre menne miatta,most meg?Mintha még...helyeselné is.Vagy csak ő érzi így?Bizalmatlanul méregeti Ososerut.És akkor Zoknira megint rájön a bolondóra.Ledermed,amikor átöleli,de nem a kedves gesztustól,mind inkább attól,amit mond neki.~Már megint...mindig,amikor...ez a kandúr...jelen van.~ Szemei zavaróan elnedvesednek,ahogy Zokni ott hagyja őt,és az idegen elé térdel.Mitől ilyen talpnyaló? Miért? Szaporán pislog néhányat,s így kicsordul a fölösleges nedv a szeméből: egy könnycsepp.De ez a könnycsepp fekete,mint az éj,és szürke csíkot hagy Kirara arcán. Szemében a tó kavarogni kezd, szinte örvényleni. Mikor Ososeru visszautasítja,majd váratlanul mégis elfogadja Zoknit érzelmei a tetőre hágnak,s a tó örvénylése is abbamarad.Helyette 1-1 idővirág bontja ki szirmait,s fénylik egyhelyben Kirara pupillái helyén.Valóban,mintha a kis macskalény is lassabbnak látná a világot.Lassabb a lélegzetvétel,a fák susogása...Lassabban száll még el,a légy is mellette...egyedül három szereplő a régi belőle: Ososeru, Zokni és ő.Yowaiko is csigalassúsággal tápászkodik fel,és vágja haptákba magát.
Szellő süvít,s mintha ez fújná el a látomást,minden a régi kerégvágásba zöttyen.Az idővirágok lebontják szirmaikat és Kirara fekete pupillájába süllyednek,hogy aztán íriszein belül,valahol mélyebben újabbak nyíljanak,ahogyan az az időnek megfelel.Kirara felsóhajt,aztán hirtelen...megiramodik.Sarkon fordul és futásnak indul,egyre gyorsabban és gyorsabban,míg végül eléri maximális sebességét,és csupán egy elmosódott folt látszódik belőle.Lába is alig éri a földet.* |
Amikor Kokoro azt mondja, hazudik, odakapja fejét és elképed. Nem tudja, milyen arcot vágjon, mit csináljon a fiúval. Apró fintor villan szája sarkában, ugyanakkor elismerő is ugyanebben a pillanatban. Szemeivel követi a kandúrka útját. Nem helyesel, de ő is úgy véli, jobb, ha Kirara nem incselkedik vele, különben felnégyeli. Az ölelésre értetlen arcot vág, madjhogy undorodik tőle. - Fel! - parancsolja Yowaikonak, jelezve, hogy indulnak minden halogatást mellőzve. A lány nem ellenkezik, felkapja a halfüzért, s vigyázba áll, várva a továbbiakat. Mindkettőjüket meglepi, mikor Kokoro a kandúr elé térdel. A macskaférfi jéghidegen lenéz rá, szeretné gyűlölni, bár nem tudja megmagyarázni, miért. Mégis... a fiú fejére teszi kezét. - Nem lehet. - mondja csendesen. Eltűnik a ridegség minden apró vonása róla, a hangja mintha egy fokkal kellemesebb, lágyabb lenne. Szomorúság ül íriszeire, de gyorsan újra uralma alá veszi a saját testét. - Túl jó vagy hozzá. - az utolsó szóhoz egy M betűt is hozzátesz alig kivehetően, hogy senki ne hallhassa. - Neked már van életed... én keresem az enyém. - minden erejével kemény akar maradni, de úgy érzi, megtébolyodik, ha nem tart vele a srác. Mióta csak ellenszegült Shidosának, Kokorot kereste. Valójában azért is jött erre a vidékre, mert Yowaiko elmondta neki, hogy itt van az, akit keres. Reszket a lelke a félelemtől, hogy újra egyedül marad, elveszíti ezt a lányos kandúrt. Belemar hajába és lassan álló helyzetbe húzza. - De kellesz nekem. - mondja végül. |
*Kokoro nem felel, bánat ül szemeire, valami megfejthetetlen sötétség, nem tudja miért lett ilyen rideg a kandúr, tudja, igenis van szíve, megmentette őt, ez azt jelenti, hogy nem halhatott ki belőle minden jó érzés* - hazudsz... *morogja, majd Kirara felé lépdel* - Lehet hogy jobb lenne ha befognád a kis szád... *suttogja valami intelemként, hogy nem kéne Osoreruval ujjat húzni, mert veszélyes, majd ő is a lányt figyeli, végül ismét Kirarának suttog* - Sajnálom Kirara... nem maradhatok veled tovább... *hajol le hozzá, majd átöleli még mielőtt a lány megmoccanhatna, s gyorsan el is engedi és Osoreru elé lépeget, majd elé térdel* - Kérlek... *szemeiben fény csillan* - had tartsak veled... ha kell szolgádként *nem néz a kandúrra, csak egyenesen maga elé, majd nagyot szippant a levegőbe* - Kész vagyok a szolgálatodba állni... tudom mivel jár, és hogy mi a dolgom, hol a helyem.... ~ és különben is... nem akarlak mégegyszer elveszíteni... túlságosan mély már az a seb... |
Átveszi az ételt, nem ellenkezik, még nagyjból el is várja, hogy kiszolgálják. Elégedett pillantással jutalmazza Kokorot. Ahogy újra Kirara szemébe néz, újra csillanni látja benne a tavat, de a beszólásával eltöröl minden gondolatot, ami felötölhetett volna benne. Dühödten rándul a lány felé, hogy bénító villámaival akár örökre elhallgattassa. Yowaiko ettől megérül, már érezte, milyenek azok a villámok. Rémületében összerándul, s pár kő és fa körülötte egyszeriben szétrobban. Az összes hal a földre hull, mind Osoreru kezeiből, mind a már majdnem elfogyasztott csonk a lányéból. Mikor Kokoro odalép, a kandúr számára kikapcsol a külvilág, s csak figyeli őt. Ráfog a saját szívén pihenő idegen kézre, megszorítja, mintha le akarná onnan tépni. Arca rosszallást próbál mutatni, ám mégis a teljes megdöbbenés mintaképe lesz. Kívánja a puszit, szeretné, ha bőréhez érne, érezhetné az ajkakat, rándul is egyet a gondolatra, ám nem tesz semmit. Legszívesebben átkarolná Kokorot, karmait a srác bőrébe vésné és magára húzná egy szenvedélyes csókra. Ehelyett a ridegség lesz úrrá rajta, s csak mélyet sóhajt. - Nekem... nem lehet szívem. - mondja komoran. Ekkor Yowaiko a húsért nyúl, s mozdulatával magára vonja a kandúr figyelmét. |
*Szája tátva marad,így kiesik a halfarok belőle,de hamar elkapja.* - Mi az hogy én akartam szaladni? Jól van Zokni milyen vagy, legközelebb majd akkor ott hagylak,had üvöltözz *Sértődöttséget mímelve elfordul,hogy nem,hogy de,pont Ososeru felé,épp amikor lesújtó pillantással illeti. * - Olyan a szemed,mint a golyó. Ütős,de üveges. Hihi *Vigyorodik el,majd begyömöszöli a halfarkat a szájába.Aztán mikor Zokni elérzékenyülten elkezd pusziszkodni grimaszolni kezd,és kinyújtja a nyelvét,mint aki rosszat evett.* - Blöáááj,fúj!
|
*Kokoro nem felel egyik kérdésre sem, lassan feláll s az égre néz, behunyja szemeit, majd ki is nyitja azokat, nem fél már Osorerutól, bár tudja, hogy hatalmas ereje van, mégsem... lassan fordul a kandúr felé, farkincája közben táncot lejt a levegőben* - Az ég... gyönyörű szép kék... *akasztja le az összes halat oldaláról, s mindet a kandúr kezébe nyomja* - Éhesnek tűntök... jobb ha mind megeszitek... hány napja nem ettetek már? *érdeklődik, majd a lánynak felel* - Te nem akartál harcolni, hanem elszaladni... ezért ne engem hibáztass.... *nyújt nyelvet neki, majd nyujtózik egyet, minden porcikáját megmozgatja* - Akárhogy is volt Osoreru.... akármennyi szenvedés és vér ára... *lép a macskához, s a szívére teszi az egyik kezét, másikat pedig a sajátjára* - Én mindig itt őriztelek és tudom, hogy te is engem... *közelebb hajol a kandúrhoz, kezét most a kandúr arcára teszi s azon keresztül ad neki puszit, nem felejtette átkát... nyála mérgező, de saját bőrére nem hat, mégis fél hogy Osorerut megmarhatja* |
| Osoreru lassan átveszi a halat. Egy erős mozdulattal kettétöri a néhai élőlényt. Egy lesújtó pillantást mér Kirarára a grimaszáért, majd Kokorora néz. - Menj tőle! - szól csendes ridegséggel, mikor az Yowaikohoz megy. - Megbénítottam, csak megfulladna. - azzal leszáll a szikláról és odaballag a kettős mellé. Mikor odaér, megvetően lepillant a rózsaszín lányra. - Ehetsz. - közli kimérten. - De amint szökni próbálsz... hosszú időt töltesz el a földön. - szögezi le nyugodtan. - Megértetted? - nem figyel a másik két macskára, csak a lány szemeit nézi, amik kétszer gyorsan lecsukódnak. Ekkor jobbja lassan megemelkedik. - Figyelmeztetlek... az életeddel játszol, ha próbálkozol. - szól a lánynak, de valójában mindhárom fiatalnak inétzi szavait. Tudja már, hogy Yowaiko sokra kész, hogy elszökhessen tőle, nem kis fejtöréseket okozott már neki a gyenge kis nőstény. Ám be kell látnia, Kokoronak igaza van, hamarosan meghal, ha így folytatják. Tenyeréből fekete villámok törnek elő, amik egy másodpercig megrázzák Yowaikot, majd a lány újra mozogni tud. A halat nem a kezébe adja, hanem elé dobja. A nőstény kérdés és nyikk nélkül ráveti magát, s falni kezd. Fel-felpislant a gonosz kandúrra, ádáz harag és undor ül íriszeiben, de nem mer szökéssel próbálkozni. Osoreru ezután Kokorora néz. Rémlik neki valami Kirararól, így nem firtatja a dolgot. - A fejedben jártam? - vonja kérdőre a fiút. Újabb lesújtó pillantással jutalmazza Kirarát a közbekotyogásért, de nem bántja, inkább harap egyet a hal nála maradt feléből. |
*Azonnal kikapja a halat Zokni kezéből,és mohón falni kezdi,közben élénk szeme hol Ososerura pillant,hol pedig a földön heverő lányra. Egy ideig tűri,tűri hogy Ososeru olyan hidegen,fagyosan nézi őt...de aztán már megelégeli a dolgot. Megrágja,s lenyeli a falatot,ami épp a szájában volt,majd száját biggyesztve tetőtől-talpig végigméri a kandúrt...aztán fogja magát és grimaszol egyet. Ezzel ő elintézettnek látja az ügyet,és tovább fal. Mikor Zokni azt ecseteli,hogy ő galibába keveredik mindig,és neki kell kirángatnia belőle, bal szemhélyát lehúzza, és kinyújtja a nyelvét.* - Beee! Nem is igaz! Legutóbb ki mentett meg kit? Na? Persze hogy Én, téged! Mert mi lett volna veled az én gyors lábam nélkül? *Húzza ki magát büszkén. Hát igen, a Haku-s ügy egyike azon keveseknek,amikor épp Kirara jóvoltából menekültek meg,noha ő miatta is kerültek bajba :D Bár még mindig a hátán futkos a hideg,amikor visszaemlékszik a jelenetre,láthatóan túltett már a dolgon,és most ugyanolyan gondtalan és vidám,mint régen.* - De azért én is jártam a fejedben néha-néha,nem? *Kotyog közbe pimaszan,miután Zokni befejezte mondandóját. Érdeklődve, mosolygósan néz fel a már nem is annyira lányos fiúra. Szájából kilóg a hal farka, azt szopogatja,rágcsálgatja :D Kezeit pedig nadrágjába törli.* |
*Kokoro leakasztja oldaláról a maradék halat, ami nyolc darab kisebb halféléből áll, egyet a kölyök kezébe nyom* - Tessék, de ha megint sokat eszel, majd gyomorrontást kapsz a végén... *figyelmezteti, majd Osorerunak is oda nyújt egyet* - Tessék, ezeknek nagyon jó ízük van, bár fogtam már olyat is amitől felállt a szőr a hátamon... *motyogja, majd a lányra néz, gondol egyet és közelebb megy hozzá. lassan letérdel hozzá, s egy kicsit feljebb húzza magához * - Rendben... figyelj enned kell, bírsz rágni? *próbált kicsit kommunikálni vele, de nem biztos hogy lett valami haszna is* - Te jó ég... Osoreru ez a lány már majdnem halott.... meg kéne gyógyítani... *morfondírozott* - Amúgy Kirara-t már ismered, olyan nekem mint a hugom... azt hiszem... de az bizts, hogy mindig galibába keveredik és mindig nekem kell kirángatnom.... *néz egyenesen a kadúr szemeibe* ~ Hűséges szolga... úgy látszik csak ez vagyok én... semmi más csak egy szolga aki minden ízben rajongott érte... - Hát... sokfelé... egy ideig nem is tudom... csak edzettem és észre sem vettem az idő múlását... *tarrtja még mindig Yowaiko-t* - De... téged sosem tudtalak elfelejteni, csak te jártál a fejemben... nem is tudom miért.... *hunyja le szemeit egy pillanatra* |
Ő sem engedi el Kokorot. Mintha évszázadok óta nem találkoztak volna, úgy érzi. S annyira nem jár messze az igazságtól. Két év, súlyos nyomokat hagytak a kandúron. Megtört, arca beesett, szemei táskásak lettek a fáradtságtól és a folytonos kínlódástól. Lefogyott, de az erejét nem hagyta veszni, folyton folyvást csak edzette magát, sokszor gyötörte is ezzel, de nem érdekelte. Félt Shidoshától, hogy megtalálja és lassú halállal fogja elkárhoztattatni. Most, hogy itt van Kokoro, már minden jobb lesz, bíztatja magát. - Te se változtál semmit, Kokoro. - majdnem dorombolja a mondatot, ami irtó szokatlan tőle. A nevét annyra jó kimondania, hogy észre sem veszi, mennyire meglágyult a hangja. Ahogy a szíve is. Végigméri a srácot, mikor az elengedi, s büszke mosolyra húzza szája szegletét. Majd hátranéz Yowaikora. - Ő? Talán... - vet rá undorodó pillantást. - Hűtlen lány... Nem ért meg engem, de segít, mert retteg a hatalmamtól. - szeme olyan rideg és ölni vágyó lesz, amilyet talán a rózsaszín ifjú sosem tapasztalt. Yowaiko még mindig mozdulatlan, néha megremeg, de képtelen felállni, elfutni és segítséget kérni. - Te voltál a leghűségesebb szolgám, Kokoro. - mondja dicsérő hangon. - Ne aggódj - szólal meg mély hangon, mikor látja a fiú kíváncsiságát a kis nőstény iránt - nem ölöm meg. Szükségem van rá... olyat tud, ami hasznomra van. - újra rápillant Yowaikora, de ismét csak megfélemlítő szándékkal. - Mid van? - kérdi az éhségére gondolva. Nagyot nyel, összefut a szájában a nyál. Ő is tud magának bármit fogni, csak a bénító villámokat kellene használnia, de túlságosan szereti ahhoz a szolgáját macerálni, hogy magának vadásszon. Így ha nem volt muszáj, hagyta kínlódni az élelemmel a lányt, aki egyre és egyre csak megűlölte őt. Mikor Kirara feltűnik, újra hideg ábrázatot ölt magára, s felvonja szemöldökét. - Ez meg ki? - bök pillantásával a lányra, de a kérdést egyértelműen Kokoronak szánja. Egy pár másodpercig futtatja gondolatait, hogy vajon ki lehet a kandúrnak ez a nőstény, de aztán úgy dönt, nem érdekli. Bárki is az, nem olyan fontos, mint ő. Egyszerűen nem LEHET olyan fontos Kokoro számára, mint ő, Shidosurukara Osoreru. - Merre jártál? - kérdezi a fiút, miközben odasétál egy nagyobb kődarabhoz, s leül rá. Elkapja a jótékony fényt, ami megvillantotta a lány szemeiben az idővirágot, de nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Ő abban a hitben él, hogy a tó egy hely, nem pedig egy világ. Inkább megvetéssel méregeti Kirarát. Yowaiko ismét felhörög, szeretne mozogni, de a kandúr kíméletlenül nem tesz vele semmit, csak egy elégedett hümmögést hallat. |
*Természetesen azonnal kikapja a halat Kokoro kezéből,és mohón falni kezd.Annyira belefeledkezik az evésbe,hogy nem is hallja az idegen hangokat.Így hát csak arra eszmél,hogy hirtelen felkapják,mint egy kupacot,és egy szikla mögé dugják.Megszeppenve néz Kokorora,majd behúzza a nyakát.Ritkán ilyen engedelmes,de az a kandúr,Haku,bizony megijesztette,és ha ő tért vissza,hát nem akar vele újra összefutni. Így hát csak lapul,s fülel.Ámde a hangok,neméppen Hakura emlékeztetnek.Kivált képp nem a lány hangja.A villámok sistergésére csak mégjobban lapul,de aztán,mikor fültanúja lesz Zokniék örömének,nekibátorodik.Ha már kajára invitálja őket,akkor nyilván nincsen semmi baj,és ő is előjöhet rejtekéről.Így hát kidugja fejét a szikla mögül,aztán Zokni mellé sétál,és nagy ártatlanul felnéz rá a száját nyalogatva.* - Én is kapok még? *Na igen, kicsi a macskalény,de egy felnőtt adagot is el tud fogyasztani :D Aztán Ososeruékra pillant. Pupillájában felvillan az idővirágok egyike,de túl rövid időre ahoz,hogy a többiek megbizonyosodjanak a látványról.Netán csak a fény csillant meg a szemeiben?* - Heló... *Köszön azért nekik is,mert hát az illem..* |
- Semmit sem változtál... *jegyzi meg, de nem ereszti el, valahogy nem képes rá, beleremeg az érintésébe, a kandúr szavaiba* - Jól tudom... és azt is tettem... hisz látod... *engedi el lassan* - Egy kicsit edzettem is *pirul el* - most... ő a... szolgád? *kérdi egy kicsit talán bánkódva azon, mintha nem bánná azokat az éveket, a szenvedéseket... igazából tényleg így volt, akkor mindig a kandúrral lehetett, most meg... mint egy álomkép tér vissza, s mozog, lélegzik, megöleli*- Én... nem tudnálak sosem elfelejteni... sosem lennék képes rá... de az meglep, hogy én még az emlékeidben élek... *pirul el kicsit, s Yowaikora sandít béha néha, hogy lássa életben van e még, bizony ő is kijárta ezt a kemény iskolát, de nem kívánta volna soha senki másnak, főleg lánynak nem* - Nem vagytok éhesek? Van nálam némi élelem... és... megpihenhetnétek itt egy kis időre... ha akartok... *szavai néha néha akadoznak, nem is tudja igazából, hogy mit mondjon, úgy érzi össze vissza beszél, tán túl sokat is* |
Mikor a fiú kiejti a nevét, már majdnem ugrana hozzá, hogy átfogja vékony derekát, megölelje és a magasba emelje, ám Kokoro Yowaikohoz lép, s ez valahogy összetöri a kandúr bensőjében lakozó örömöt. A lány csak szemével képes felnézni, nyöszörög csak, mozogni nem tud. Amikor aztán Kokoro a kandúr felé kezd tartani, gyorsabban kezd verni a szíve. Csak meredten és ridegen nézi a kandúrkát. Meglepődik, ahogy a rózsaszín macskalény hozzászól. Egy pillanatig csak les, aztán megkönnyebbül, mikor az igazi Kokoro átöleli őt. Engedi magának, hogy átkarolja a keskeny hátat. - Azt hittem, elfelejtettél. -mondja neki keményen. - Azért küldtelek ide vissza, hogy élj. - dörgöli a fiú orra alá, de valójában jobban örül annak, hogy így állnak, ölelkezve, mint bárki bármi másnak. Repes a szíve a boldogságtól, ahog ymondani szokás. Lágyan elmosolyodik, amolyan büszke gőggel, de ebből Kokoro bizonyára tudni fogja, hogy örül neki. |
*Kokoro nem mozdul, csak nézi a kandúrt, csak nézi és nézi, nem tudja felfogni, hogy őt látja, nem haragudott rá sosem, tudta hogy csak az ő érdekében tette, és azt is tudta, hogy sokmindent ki kellett állnia, emiatt a lépése, döntése miatt, csak hogy megvédje őt* - Osoreru.... *makogja végül, s közelebb lép, megölelné de nem meri, ekkor csap le a villám és a kandúr Yowaikohoz szalad* - Rendben vagy? *túl sok idő... túl sok idő telt el, Kokoro megtanulta mindazt ami azt jelenti, jó... majd a kandúrra néz, s oda sétál hozzá, ott hagyja a lányt, nem fél Osorerutól, már nem retteg, megváltozott, de egy valami nem, még mindig szerette Osorerut, nagyot nyel, s megrázza fejét arra amit látott* - A kölyöknek túl sok a sebe... bánhatnál vele jobban... le van soványodva... *jegyzi meg majd nem bírja tovább tartani ezt a hangsúlyt, sem pedig a megjátszós énjét, átöleli a kandúrt, hírtelen, gyorsan* - De... örülök hogy itt vagy... Osoreru... |
Osoreru mikor meglátja Kokorot, elengedi a lányt. Yowaiko a földre hull. Mindketten döbbenten pislognak a rózsaszín kandúrra. Osoreru nem meri elhinni, hogy igaz, amit lát. Tesz egy óvatos lépést a fiú felé, kinyújtja kezeit is. Rémesen váltak el egymástól, meg akarta védeni őt, de talán olyan mély sebet ejtett a kölyök lelkén, ami visszafordíthatatlanul bosszúra és/vagy gyűlöletre készteti őt. Ám nem érdekli ebben a pillanatban, csak tudni akarja, valóság-e, amit látni vél, vagy újra csak egy álom, amiből könnyezve, csorom lucskosan és reszketve fog felébredni. Yowaiko közben felfogja, hogy egy lehetetlennek tetsző alkalom nyílt arra, hogy megszökjön. Felpattan, s már futásnak is eredne, mikor a kandúr visszarándul felé és egy sötét villámzuhatagot küld a lányra. Az felsikolt, s utána összeesik.
- Nem mehetsz sehova, bolond lány! - rivall Yowaikora, aki ekkor már csak nyöszörögve, ám mozdulatlanul hever az avarban. - Kokoro... - fordul vissza a kandúrkához. - Te vagy az? Tényleg látlak? |
*Kokoro meghallotta az üvöltést, így elkapta Kirarat ha tudta és egy szikla mögé rejtette* - Kirara ne moccanj rendben? *kérte, de ő maga már szökellt is egy fára, majd a kvetkezőre és épp a lány és a kandúr feje fölött hegyezte tovább füleit* ~ Osoreru... hát ismét látlak... de nem... nem merek oda menni... vagy mégis? mit tegyek? *gondolkodik, töpreng, de nem jut előbbre, végül mégiscsak neki leselkedik, s leugrik a fáról, egyenesen a macskák orra elé, tekintetét Osorerura szegezi, de nem szól semmit* |
Osoreru és Yowaiko végre kiszabadulnak az Árnyvilág sötétségéből. A lány ennek titkon nagyon örül, ám a kandúr annál kevésbé. Csenben baktatnak az ösvényen a fák közt. Elől megy a kandúr, mögötte kullog. Néha elsuttog valamit a körülötte lévő szellemeknek, amit Osoreru már nagyon un.
- Mit mondanak? - kérdi tőle erélyes, goromba hangon.
- Megtalálták. - felel gyászos hangon a lány. - Egy olyan helyen van, ahova nem tudunk utána menni.
- Hogy ne tudnánk! - mordul hátra Yowaikora, aki ettől összerezdül.
- Azt mondják... védve van egy pajzzsal a hely.
- Az lehetetlen! - odaugrik a fiatalhoz és megrántja a vállainál fogva. - Tudniuk kell, hogy tudjuk semlegesíteni!
- De nem tudják! - sikítja el magát majdnem sírva a lány. |
- Szóval ez a gond... *akaszt le egy halat az oldaláról* - Tudod hogy nálam mindig van tartalék! *vigyorog, majd oda dobja neki* - Szólj ha kérsz még! *jelenti ki, majd felnéz az égre* - Ma nagyon szép időnk van... nem is tudom mikor volt utoljára ilyen szép kék az ég... *töpreng* - Te szoktad bambulni az eget Kirara? Vagy csak én vagyok az egyetlen bolond aki ezt teszi hmm? *érdeklődik, de lehet hogy a lány nem is figyel r, annyira belekezdett az evésbe* |
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
