|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.09. 21:53 - |
Ez egy különleges hely. Képes a sziget teleportálni. Egyik pillanatban még a Bűvös folyónál van, a másikban pedig már a Tengeren lévő szigetnél. Itt mindig sötét van és senki nem fedezte még fel teljesen. A Mystikus szigeten található még egy sárga fényoszlop. Aki oda belép, elteleportálja, de mindig máshova. Ha nem akarnak elszakadni egymástól a csapatok, akkor ajánlatos egyszerre belépni. A folyókból nem ajánlatos inni, mert higany van benne. Elég sívár a terület, de sok démon megbújik a sziklák között.
|
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Kokoro pont akkor kapja el a kezét, amikor ő is hátra akar nyúlni a kölyökéért. Jól esik neki a fiú lelkessége. Megy utána kérdés nélkül. - Ha ez vígasztal... én is teljesen megfeledkeztem Yamatakoról. - motyogja, s vállára dobja motyóját. - Az volt a terve, hogy a saját útját járja. Kíváncsi vagyok, mikor és miként találkozunk újra. - néz fel a csillagos égre. - Érzékeny lelkű kandúr, vagy összeroppan, vagy olyan acélozottá teszi magát, hogy arról képzelegni sem lehet így előre. A lényeg... biztosan gyökeresen megváltozik. - újra Kokorora néz. - És Merolinra is hasonló igazság vonatkozik. Jóval keményebbnek mutatja magát, mint amilyen valójában. Önfejű és addig hajtja magát, amíg elég erőt és bátorságot nem gyűjt megkeresni és újra összecsapni velem. - komorabban beszél idősebbik öccséről. - Ezen nem érdemes vacillálni. Várom őt, s mindig le fogom győzni, mert ez a dolgom. - elmosolyodik, mintha ezzel bíztatná a kandúrkát. - Aludjunk egyet. Aztán amikor felébredünk, álljunk odébb.
|
*Kokoro szemeibe apró könnycseppek gyűlnek eme szavak hallatán, de igyekszik vissza tartani őket, így csak az látható, hogy szemei mint tükrök, verik vissza a fényt, kicsit megijed amikor Osoreru elkiálltja magát, de aztán vissza zökken a valóságba* - Kiment a fejemből, hogy ő is itt van... *sóhajt fel* - de valószínű akkor is itt hagyott volna minket... ő választja a saját útját... nekünk is a sajátunkat kell választanunk... ami... szoran egymás mellett van... *kapja el a kandúr kezét* - Gyere menjünk... úgyse tehetünk most semmit...
|
Amikor a csalódásról beszél neki a kandúr, felé fordul és vállára teszi a kezeit. - Kokoro. - szólítja meg határozottan a fiút. - Kicsi kölyök korod óta ismerlek. Meglephetsz, változhatsz, de nem egyszer bizonyítottál már. Csalódást csak akkor okoznál, ha te lennél az új Sötétség Szövetség vezetője, vagy meghalnál. - közli őszintén, egyesen a kölyök szemeibe nézve. Komolyan, a legkomolyabban beszél. - Akkor menjünk oda. - fordul a zug felé, azzal el is indul. Yamatakora nem is gondolt eddig. Most megtorpan és körülnéz. Beleborzong a gondolatba, hogy a szőke kandúr kileste talán őket. Futni kezd a korábbi táborhely felé. A tűz már kialudt, már csak a parázs vöröslik. A nyársak megfeketedve, kihűlve hevernek a földön. Öccsének nyomát sem látja, ezért elkiáltja magát. - Yamatako! - a hangja égzengésként dörren, beleremegne a világ, ha az Árnyvilágban lenne. De nem ott van. S válasz sem érkezik. - Azt hiszem... - szól csendesen. - Azt hiszem, lelépett. Bármi miatt tett így... jó ideig nem fogjuk látni, ez biztos.
|
- Én csak... nem tudom, hogy képes leszek e... *ismét elakad, mély levegőt vesz, s a kandúrra néz... * - Képes leszek mindig megfelelni neked? nem csalódsz majd bennem? Egyikre sem tudom a választ.... *veszi fel a csengőt, s újra, kicsit nyugodtabban köti meg* - Az a hely... rendben lesz! *s ekkor hírtelen valami szöget üt a fejébe* - Hol van Yamatako? *hírtelen elvörösödött és sápadt egyszerre* - Csak... nem... látott minket? *aztán belefagyott a szó*
|
Osoreru érdeklődve figyeli Kokoro kapkodását, majd lassan ő is öltözni kezd. - Szerintem érdekes volt. - mondja csendesen, de meghagyja a választási lehetőséget, hogy a kandúrka ne mondja el neki, ha nem akarja. Visszaveszi nadrágját, majd fekete pulcsiját. A szíjakat is meghúzza, a kesztyűt, a cipőt viszont csak a köpenybe csomagolja és a hátára veszi. A csengő hangjára figyel fel, ahogy a homokban landol. Bólint bizonytalanul a kérdésre, bár nem érti, miért kérdezi ezt Kokoro. Körbenéz, hátha felfedez egy zugot, s rá is bukkan egy apróra a sziklák hasadékában. Szótlanul odamutat, hogy a kölyök is láthassa, s némán kérdezi tőle ezzel, megfelel-e.
|
- Semmi... nem érdekes... *mosolyog a kandúrra, s veszetten kezdi keresni az elszórt ruhákat szemével* - Öltözzünk fel... fázom... *kéri, s ha a macska lemászik róla, akkor felkapkodja ruháit, s mindegyiket gyorsan magára rántja, csengőjét is felköti, de a túlzott gyorsaság miatt az a homokban landol, a fiú most leáll és csak nézi* - Emlékszel erre?
|
Ahogy Kokoro befejezi hirtelen a mondatot, a kandúr elcsodálkozik. Szemöldökét felhúzza, majd oldra fordul. A fiú fölé magasodik kicsit. - Mi az? Mit kezdtél el mondani? - kérdezi érdeklődve, cseppet tán aggódva. Nem tölti el öröm attól, hogy van más is, aki nem ért az érzéseihez és másokéhoz sem, de valahol megnyugtatja, nem egyedül van így ezen a világon és legalább magáról biztosan tudja, hogy van mellette egy szeretett lény, aki majd vezeti a vak úton. Megnyalja a kandúrka orrát. Nem tudja, miért, ez jött neki, mint költőnek az ihlet. Fázósan megborzong, szeretné felajánlani Kokoronak, hogy öltözzenek fel és keressenek egy zugot, ahol alhatnak, mert nagyon fáradt és ha így folytatják, megfáznak.
|
*Kokoro testét átjárja valami bizsergős érzés, ahogy Osoreru ráborul, már épp átkarolná amikor a kandúr legurul róla, elmosolyodik a kiejtett szavakon, s valahogy mégis fájnak neki, szíve valahogy olyan égetőn kalapál, s szúró érzés vegyül vele. Nem szól semmit a kandúrnak, csak megkeresi kezét, s eltemeti benne sajátját* ~ A keze... az enyémhez képest hatalmas... mégiscsak egy kölyök vagyok... *elmosolyodik, s oldalra dönti a fejét, hogy lássa az imádott kandúr arcát, de hírtelen elkomorodik attól amit lát* - Nem megy mindenkinek... evvel nem vagy egyedül... *sóhajt, majd az eget kezdi fürkészni* - Nem tudom, hogy... *abbamarad a megkezdett mondat, s nem is folytatódik, valami hírtelen Kokoro szívébe mar*
|
Csak a csillagok és a hold világít, így túl sokat nem lát Osoreru a pirulásból, mégis érzi, ahogy forróbb lesz Kokoro bőre. Lassan lenyugszik hirtelen jött vágya, ahogy a kandúrka kiejti a nevét, s kimerülten borul a fiúra, összesimul vele, ahogy azt csak el lehet képzelni. Talán nem tudja, de most boldog. S ez az érzés fájón sajog, mégis ha nem volna, azt kérné, bárcsak lenne. Édes kín? Hisz van ilyen? Milyennek képzelte volna, ha nem ilyennek? Elmosolyodik, ezt a srác nem láthatja, mert fülénél van Osoreru szája, ám nevetni kezd. Legurul Kokororól, s a csillagokat nézve vigyorog. - Fura érzéseim vannak. Olyan... jók. Talán. - nevet fel. - Annyira ostobának érzem magam, hogy ilyen dolgokat nem tudok megkülönböztetni. Pedig rajtam kívül mindenkinek megy.
|
*Kokoro meglepetten érzékeli a cselekedetet, amikor kiviszi őt a kandúr, kicsit fázni kezd, s libabőr futja végig* - Osoreru... *szemei elkerekednek. nagyon meglepi a kandúr viselkedése, tettei.... arca vöröses színt kap, de sötét van, így leeht, hogy a férfi nem is veszi észre* ~ Most... mi történik?
|
Osoreru elkapja a kandúrt, majd kiemeli a vízből és kisétál vele a partra. A játék valahogy idegen számára, de nem akarja lelombozni az igazsággal Kokorot. Inkább eltusolja az ügyet, méghozzá úgy, hogy visszafekteti a köpenyére, fölé telepszik és csókolni kezdi ajkait. Nem tudja, mit gondol erről a fiú, azt sem, ez hogyan tűnhetne egy külső szemlélőnek. Mohón végigméri a kandúrt, majd simogatni kezdi nedves testét. Lucskos haja cirógatja Kokoro homlokát, a cseppek az arcába csepegnek róla.
|
*Kokoro igyekszik elfeledtetni a kandúrral fájdalmait, nem tudja még, hogy hogyan is lesz képes erre, de szíve minden dobbanása boldogsággal akarja örvendeztetni Osorerut.* - Ne nevess ki! *fordítja el tekintetét durcásan, de akkor jó nagy adag víz kerül buksijára* - Hé, ezt még megbánod! *emelkedik ki a vízből és így a kandúrra zúdít jó sok vizet, végül ugrik egyet felé, de megcsúszik így Osoreru ölében köt ki* - Most is nevettél látod? Ennek örülök! *ad puszit a kandúr arcára*
|
- Megtartanám a fényt, ha tudnám... De olyan ez, mint mikor kiszakítanak belőled egy darabot, majd egy teljesen új helyre visznek, hogy ott épülj fel és kezd előről az egészet... - mondja szomorkás hangon. Kokorora néz, ahogy átkarolja őt. Örül, de nem tudja kifejezni, csak szemeivel viszonozza a gesztust. - Érzések... - suttogja, s megszorítja karmos kezével a srác vállát. Érzések, amivel nem tud mit kezdeni, de meg tudja szokni, s hiányolná őket, ha nem lennének. Aztán hirtelen berántja őt a vízbe a fiú. Meglepődik, elég alaposan méghozzá. Valahol még meg is ijed. S örül, hogy ilyeneket érez. Paradox, de így van. Fájón sajog a szíve a boldogságtól, viszonozza a csókot is. - Mosolyogni? Tudok mosolyogni? - kérdezi élénken, s ahogy a víz az arcába csap, ajkai somolygásra húzódnak. - Te, mint főnök? Menekülök! - viccelődik vele, azzal ő is a vízbe csap, hogy Kokorora hárítsa azt.
(képet nem tudok beszúrni) - hehe de én igen :D
|
*Kokoro feltápászkodik és ő is a víztükörhöz megy* - Nem fogom hagyni, hogy újra megtörténjen... amíg én élek Osoreru... jegyezd meg addig nem foglak átengedni a sötétnek.. *átkarolja a férfit ha az hagyja magát, s arcát a testbe mélyeszti, megnyugszik illatától, zavart lesz egy kissé, de aztán a szavak kizökkentik* - Talán ennek így kellett történnie, talán nem hiába kaptál meg engem... és az a férfi talán maga sem tudta, hogy milyen veszélyes dolgot ad a karmaid közé... aki felébreszti benned az érzéseket... mindig azon gondolkodtam miért élek... de már tudom... *a fiú elgondolkodik egy pillanatig* ~ A víz... vajon hideg? *hajol le, s megérinti a víztükröt, nem hideg, inkább kelelmesen langyos, ezen elcsodálkozik, majd feláll* - Első lecke... *nem fejezi be a mondatot, hanem nekirugaszkodik és magával együtt Osorerut is a vízbe rántja, a hullámok elnyelik őket, majd felbukkannak* - Ne legyél annyira búskomor... szeretném sokkal többet látni a mosolyod... *karol bele és csókot ad neki* - Még ha nem is tudod, hogy hogyan kell használni az érzéseid... megtanítalak rá, most én leszek a főnök! *nyújt nyelvet, s kevés vizet pancsol a kandúr arcába*
|
Meglepik a szavak. Nem számított rá, hogy Kokoro megbánta, hogy lefeküdt vele, de arra felkészült, hogy elmondja, önző és goromba volt. Ehelyett a fiú olyan boldogságról tesz tanubizonyságot, amelyet talán ő is megélt, csak nem biztos benne. Mélyen belenéz a kandúrka szemeibe. Valaha meg fogja érteni az érzéseket önmagában? Valaha meg fogja tudni nevezni ezeket? Honnan tudhatná, mi jó és mi rossz, mi micsoda? Sosem tanult ilyesmiről és most kezdi zavarni ez a hatalmas hiányossága. - Nem vagyok jó... ez biztos. - mormolja orra alatt. - Fény, amit bármikor újra elnyelhet a sötétség és érzések, amiket nem értek meg. - mondja ki komoran az igazságot, azzal ahogy Kokoro rászól, lassan felemelkedik és elindul a maga mesztelen valóságában a víz felé. Mélyet sóhajt, miközben belemossa a vízbe a mérget. - Az álmaim... - nézi a csillagok elmosódott tükörképeit. - Az álmom beteljesült... és nem tudom, mit kellene éreznem, gondolnom, vágynom. Fogalmam sincs, hogyan tovább. - Kokoro felé fordul. - Mindig te voltál az álmom. Hogy jó harcos légy, jó macska annak ellenére, hogy az irigységtől meg tudtalak volna fojtani ezért... Jó fiam, jó tanítványom, jó... - elakad a szava és újra a vízre pillant. - Elértelek... megkaptalak... boldoggá tettelek, ha jól sejtem... valamit én is megéltem nagyon erősen... S most nem tudom, hogyan viselkedjek. Ne haragudj. - kér csendben bocsánatot. - Egymás álmai voltunk. Fura, nem?
|
- Egy Nantan nevű srácot... de aztán valahogy... vissza tért az életbe... nem tudom hogyan csinálja... *rántja meg vállát, s csak lépked tovább* - Nem is tudom... hogy nagyobb legyen a banda, s erősebbek legyünk... nem kertelek nem jó célból... szóval ha mellém szegődsz... mindened edzened kell és amíg a csapadban vagy én vagyok a főnök... nem szegülhetsz ellent... ha ez mégis így lenne kénytelen lennék megölni téged... ha viszont kilépsz... az már a te bajod, onnantól leveszem rólad a mancsom... persze ha egyáltalán belépsz... *lassan a laborhoz érnek*
- Miért tenném? Ez volt a leggyönyörűbb érzés amit valaha is adtál nekem... nem bántam meg egyetlen pillanatát sem... *nyújtja a kandúr felé mancsát, s éppen eléri az arcát, végig húz rajta* - Nem kell minidg azt gondolnod, hogy rossz vagy... nem emlékszel? Már fény lakozik benned és érzelmek a szívedben... de ugye te sem bántad meg? Valóra váltottad az álmom... és én segíteni fogok neked, hogy a te álmaid se legyenek messze tőled*meglátja a kandúr karmain a vérét, hírtelen ledöbben* - Osoreru... a vérem... mosd le azonnal gyorsan! Méreg...
|
A tudat, hogy a csapatból kilépettek még élnek, kissé megnyugtatja. Bár nem biztos benne, hogy igazat mond ez a kandúr, ahogy abban sem, hogy épen, egészségesen, zavartanul élnek ezek a kilépett illetők. Mégsem firtatja, a botra figyel. - Kit öltél meg? - vonja fel szemöldökét gyanakvóan. Szíve összerándul a gondolatra, hogy Merolin valahol kifacsarodott testtel, üres tekintettel, hidegen mered bele a világ semmijébe, mert valahogy megölte őt Kamiya. - Milyen célból szövetkezel valakivel?
A kandúr először meg sem hallja nevének kiejtését. Mered a csillagokra, keresi a válaszokat, aztán valahogy enyhe fáziskéséssel felriad. Oldalra fordítja fejét, végignéz Kokoron. Nem meri elhinni, hogy tényleg övé lett a fiú, boldogságban egyesültek és mindkettőjük rátért a gyönyör ösvényére. Figyeli a vöröslő arcot, s hirtelen visszaemlékszik, hogy bánt a sráccal. Elszégyelli magát tettétől. - Nem bántad meg? Az áldozatom lettél. - kérdezi csendesen, rekedt hangon, azzal felemeli karjait, felméri karmait, melyek kissé véresek. Abbamarad a sírása, elapadnak könnyei, melyek lassan rászáradnak bőrére, hogy feszítsék azt.
|
- Miért ne élnének? Elárulok neked egy titkot... a bottal minden hónapban csak egyszer ölhetek... és ebben ahónapban már elhasználtam az erejét... de a karmaim attól még élesek* mutatja őket a srác felé* - Sajnos nehéz kitartó szövetségest találni... ezért is keresek...
*Kokoro torka is kiszáradt, de ő nem igazán foglalkozik evvel, még mindig él benne az élmény varázsa, összekuporodik s Osoreru köpenyét szorongatja, egy kicsit zavarban érzi magát az eset miatt, mégis boldog... szétfeszíti tüdejét a boldogság... lassan de Osoreru felé fordul....* - Osoreru... *mondana monológot, de valahogy más nem jön ki a torkán, arca vörösen izzik, ahogy a macskára néz*
|
A kuncogásra felnéz Kamiyára. Nem érti, hogyan tud ilyesmin kuncogni. Meglepi, milyen kicsi a létszám, ahogy az is, ki lehet lépni. Felvetül benne egy kérdés, s gonosz mosolyra húzza ajkait. - Élnek még azok, akik kiléptek? - kérdezi szemtelen hangon, mert érzi, a kandúr próbálja belecsalogatni valamibe, amiről még azt sem tudja, kelepce-e. Közel van most hozzá, ha villámgyorsan a vállára tudna ragasztani egy bénító igét, megmenekülhetne. De akar?
18+
Visszatér a katarzisból. Ráébred, hogy kiszáradt a torka, karmait a fiú bőrébe mélyesztette, nem pislogott és folyik a könnye. Liheg, úgy érzi, menten megfullad, mert nem jut elegendő oxigénhez. Ropogó hang kíséri nyelését, sípolás minden levegővételét. Szédül, alig érzékeli a víz csobogását, a dombokat és völgyeiket. Testén végignyal a szellő, s beleborzong. Kihúzódik Kokoroból, majd azonnal hátára veti magát a homokra. Az eget nézi, próbálja felfogni, mi is történt vele ezekben a feledhetetlen percekben. Iszonyat kínokat és boldogságot élt át, még a szíve is belesajdult. A könnyei még mindig apadhatatlanul csorognak az arcán, némán sír, képtelen abbahagyni. Ajkai megremegnek, kezei össze-összerándulnak. Mi történt? Ez lenne a gyönyör valódi ereje, érzése és kiléte? Tudta, immár tudta, hogy soha életében nem élvezte még így egy másik test rejtelmeit, zugait, melegségét, mégis ez az erőteljes érzés, amely elöntötte, teljesen leverte a lábáról.
|
- Ahogy gondolod... *mondja majd a kérdésre egy kicsit elkuncogja magát* - Hát a csapatom egy kicsit széthullott mostanság... mindenki a saját feje után megy, szóval lehet hogy lesz ott más is, de az is lehet, hogy mégsem... a capat most velem együtt 4 tagból áll... és kicsivel többen voltunk, de volt aki úgy döntött nem folytatja velünk tovább... látod? Ki lehet lépni, semmi sem kötelez... *próbálja csalogatni*
18+
- O...Osoreru... *a nyögések egyre erősödnek, Kokoro könnyei egybe olvadnak a bőrével és felszívódnak mintha sose lettek volna ott, a fiatal kandúr minden porcikája remegnei kezd, majd megfeszül, s Osoreruval együtt lép át a boldogság országába, teste teljesen elernyed, minden ereje elszáll, mosolyog... nem félt, talán egy kicsit fájt, de mindent feledtetett vele az ő drága gazdája*
|
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
