|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 16:08 - |
Szép hely, de tele van kőszörnyekkel, amik el tudnak rejtőzni a kövek közőtt. Egy kis ösvény vezet be az erdőbe.
|
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
- Két apukám? - kérdi, majd elmosolyodik a puszira. - Inkább Atsuit tekintem apukámnak, mert Nantan fiatalabb nála. - nevet játékosan. Egyre zavartabban érzi magát, szörnyen elpirul, s nem tudja, hova kapja a tekintetét. - I-igen... - néz bele végül Mila szemeibe, mikor kimondja a bűvös sz betűs szót és maga felé fordítja az arcát. Meglepi a nyíltsága. Igen, most már biztos benne, hogy egy új Milashiro jött vissza. De tetszik neki ez a változás, abszolút pozitívnak érezi. Boldog lett a válaszaitól. Nem tud szólni, csak tekereg a farka, a virágok belepték már őket. Mosolyog és csillognak a szemei. A szíve repes. Ő se tudja, hogyan tovább. Annyira nem is gondolkodik rajta. Csak hagyja, hogy történjenek a dolgok.
- Pontosan. - helyesel Nayong. - Ilyenné teszi a világot az a kulcs, ha nem kerül vissza a zárjába. A kaput ide egyszerűen be kell csukni. Samui zúgolódik, suttogva morog Amelieának, míg a nőstény csak csitítja őt, dorombol neki, kedveskedik a mozdulataival. Atsui gondolkodik. Érzi, hogy egyedül marad, ahogy Nan elereszti az ujjait, ahogy egy világ sorsát tartja mancsában. Tenpa idegesen felnéz feszült gazdájára, aki folyamatosan kémleli a környezetet. Osoreru még mindig ott van, ahol Kokoro hagyta, csupán az Árnyvilág közeledtét érzi a kandúr, bár nem tudja.
- Kérlek... ne habozz. - szólal meg Amai is. - Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de hallgatnod kell ránk, Yahtora és arra, amit... Tö... Takumi mondott. -nehezére esik kimondani apja nevét, de ha nem akar lebukni, muszáj megbírkóznia vele. Könyörgőn figyeli Atsuit. - Már így is rengeteg időt veszítettünk.
- Jól értem, ugye? Nincs garancia arra, hogy ezentúl békében élhetünk. - szólal meg rekedt hangon a foltos kandúr.
- Jól érted. - felelnek a jövőből érkezettek.
- Kokoro... - nyújtja végül kis gondolkodás után a fiúnak Osoreru legyezőjét. - Nem tudtam, hogy ilyen veszélyes ellopni tőle ezt a tárgyat. - mondja csendesen és a srác felé sétál, hogy meggyorsítsa az átadás folyamatát. Kezd félni tőle, hogy bajt hoz a világra. Nem akarja szerelmét örökké tartó kísérletezésnek és szenvedésnek kitenni, ezért is jutott erre a döntésre. Mikor közel ér a rózsaszín macskafiúhoz, a kezéhez ér, mikor átadja neki a tárgyat. - Figyelj... - suttogja úgy, hogy a többiek ne lássák. - Én... nem is tudom, hogy mondjam... - kezdi szégyenkező arccal. Egy pillanatra hátrapillant Nantanra, majd elszánja magát. - Higgy Osoreruban... a saját döntésed. De... légy vele óvatos. - inti a kandúrt. - Lehet, hogy te jobban ismered nálunk... de az a kis idő, amit vele töltöttem... jobban megismertetett vele, mint kellett volna. - újra körbepillant a többieken. Mindenki feszülten várja, hogy végre Kokoro kezében legyen a legyező, de míg beszél, Atsui nem engedi el. - Ha jól értettem... a legyező az Árnyvilág ide vezető kapujának kulcsa... te pedig a Fényvilágé vagy... - egyenesen a srác szemeibe néz. Furán érzi magát, mintha tanácsot adna egy nálánál fiatalabb, meleg fiúnak, hogyan legyen jó szerető. Valójában erre szánta el magát, csupán nem tudja, hogyan mondja ezt el Kokoronak. - Világítsd be az Árnyvilágot. - suttogja utolsó tanácsként, aztán elengedi a legyezőt.
         
|
- Hmm? Akkor olyan mintha két apukád lenne nem? *mosolyog és puszit ad a lány kobakjára* - Ha Atsui ezt tette érted akkor örök hálával tartozom neki... *simogatja a lány arcát, nem tud betelni evvel a gyönyörűséggel* - Arra godolsz hogy szeretlek e? És hogy minden pillanat amikor csak veled vagyok a szívem megtelik e érzésekkel? A belsőm forrósággal? *emeli a lány arcocskáját maga felé* - Mert akkor a válaszom igen... mindegyikre igen.... *kicsit ő is elpirul, de nem túlzottan látszik rajta a dolog, mosolyog a rózsaszín cicusra, s megakad, nem tudja mit tegyen most vagy mit is mondjon
*Kokoro nem moccan, tudja hogy felesleges, de nem akarja elfogadni a tényt, hogy nem kapja meg a legyezőt, bízik abban hogy Atsui mégiscsak meggondolja magát, azonban elképed a lány szavain, vajon ő tényleg képes lenne megváltoztatni az árnymacskát? Yahto csak fülel, s nem érti miért neki kell eldöntenie a kérdést* - Elmondom mit látok... *kezdi monológját* - Minden fekete és kihalt... *hunyja le a szemét* - Sokan meghalnak...a kiálltások elnémúlnak, minden fény kiveszik és csak a tehetetlenség és a magány marad... perzsel a föld... lángokban vannak a házak, az állatok számára sincs menekvés... a macskák kihalnak végül... és megjelenik egy más faj, ami... ami teljesen behálózza majd a világot... embernek hívják magukat... de egy valaki közülünk is életben marad *nyitja fel szemét és egyenesen Nantanra néz* - De ő is csak kisérleti csodaként... *fejezi be* - Ennyit látok... mást már ne kérdezzetek tőlem... *szédül bele és hátrál, Ukiyo megtámasztja a fiatal kandúrt, Nantan megijed, igaz az ő képessége túlél mindent, de mi is lesz belőle? egy kisérleti nyúl? nem ezt nem akarja, mégis Atsuira bízza a döntést, elengedi a kezét, s várja, hogy mi lesz a végkifejlett*
    
|
Yowaiko boldogan szorongatja, simogatja a lány kezét. Észre sem veszi, hogy nem szakadt el tőle, csak dédelgeti. Ösztönösen cselekszik így. - Hát... Atsui nekem nagyon fontos lett... ők ketten Nantannal... végülis megfogalmazható úgy... hogy a pótszüleim vagy tesóim. - kissé kínosan elmosolyodik, de csak azért, mert nem tudja megmagyarázni a köztük lévő kapcsolatot. Egyébként büszke rá, hogy ez a helyzet. - Amikor errefelé vetődtem, ők befogadtak és törődtek velem. És Atsui nagyon sokat tett értem, megvédett, enni adott, míg Osoreru oldalán voltunk kénytelenek hánykódni. - mondja őszintén. - Shirei? Nem tudok róla semmit. - feleli. - Nagyon rég nem láttam. Szerelembe esett, aztán köddé vált. - mondja, amire még emlékszik. Úgy érzi, mintha a sötét időszak beköszönte előtt nem is történt volna meg, csupán egy álom lett volna. Most mégis vissza-visszatérnek ténynek ebből az álomból, így kénytelen elhinni, hogy egy ezelőtti időszakban is volt boldog. Az árnyas napoknak végre vége van, úgy fest. S ennek feledtébb örül. Odabújik Milához. - Lehet... hogy buta kérdés... de... te is furcsán jól érzed magad? Úgy értem... - kicsit habozik, elpirul és nem mer a lány szemeibe nézni, de folytatja. - Szóval, hogy a belsődben... valami meleg lenne. - motyogja ügyetlenül használva a szavakat és egyre erősödő pírral.
- Ti kik vagytok? - hördül a díszes társaság szinte egyszerre.
- Az nem érdekes! - legyinti le őket Amai. - Atsui, csak add oda Kokoronak a tekercset! - sürgeti őt a lány. A kandúr közben szerelmére is figyel, így végképp megdöbben a kérés miatt. Adja neki oda? Tényleg ezt akarják?
- Miért adná oda Osorerunak, a kor egyik legsötétebb lényének a fegyverét, amivel esetleg el lehetne pusztítani? - teszi fel a kérdést megvető hidegséggel Samui. Amai egy perc alatt olyan tekintetet küld felé, hogy a srácba belefagy az élet. Megrökönyödötten pislog csak, hisz ezt eddig egyedül Amelieának sikerült elérnie minden gond nélkül.
- Azért kell odaadnia neki, mert ahogy a... - elakad a szava, s hirtelen Takumira pillant. Eszébe jut egy töredék másodperc alatt, hogy majdnem leapuzta a kandúrt, pedig ő még csak nemrég fogant meg. Így hamarosan vissza kell térnie a jövőbe, hogy bébi önmaga biztonságban legyen a jelenben.
- Mert ahogy Takumi mondta, ez az érdeketek. - fejezi be habozás nélkül a mondatot Nayong. - Nincs időnk a csevelyre. Egyszerűen hallgassatok Takumira. Ha nem adjátok vissza Osorerunak a legyezőt, meg fog őrülni, majd elveszti a hatalmát az Árnyvilág felett és az betölti a világotokat.
- Mégis melyik ujjadból szopod ezeket ki? - hördül fel Takumi is. Amai meghúzza magát a fehér hajú mögött. Nem akarja, hogy apja mustráló tekintetében kelljen állnia. Mélységesen tiszteli és szereti őt, nem akarna ellent mondani, pláne, hogy a jövőben már ő sem él.
- Te látod a jövőt. - bök rá pillantásával Yahtora a fehérhajú. - Mit látsz?
- Túl sok lesz ez... - motyogja ijedten Amai, s belemarkol Nayong vállaiba. - Csak... hallgassatok ránk. Mi... nem mondhatunk semmit... csak el kell érnünk, hogy a legyező visszakerüljön Osoreruhoz.
- Kokoro szereti őt. - érvel Nayong is. Rápillant Amelieára, majd bólint. Mintha már évek óta ismernék egymást és ez egyezményes jel lenne köztük, a lilás hajú lány dorombolva békíteni kezdi Samuit a tervvel kapcsolatban. - Ez nem elég nektek? Nem véletlenül szereti. - teszi hozzá magabiztosan.
- És erre mi miért alapozzunk? - kérdez sötéten Takumi. Valahogy nem tetszik neki ez a helyzet. Roppant feszültté teszi, s ezt Tenpa is érzi. A tigris toporogva figyeli az eseményeket, már nem tudja, védje-e gazdáját.
- Elveszik ez a francos világ vele minden széppel, jóval és boldoggal, ha nem cselekedtek! - kezd kiabálni Amai a dühtől. - Kokoronak van esélye az Árnyvilágot a Fényvilággá átformálni. Lehetetlennek hangzik, de Osoreru nem attól erős, hogy hatalma van, hanem attól, hogy a lelke csodálatos változtatásokra és változásokra képes.
- Yahto... - fordul Atsui végül a fiúhoz. Kezébe veszi a legyezőt, amit kabátkája zsebéből húz elő. - Mit mondasz, odaadjam... Kokoronak? - nevezi nevén a rózsaszín cicát. Egy pillantást vet rá, amivel szinte kéri, most ne támadjon, ne csináljon semmit, ha Yahto igazolja Amait és Nayongot, magától átadja majd neki. Samui próbál dühös lenni, felháborodni, de Ameliea ügyesen végzi a rá kiszabott feladatot. A jövőből érkezettek aggodalmasan szorongatják egymás kezét, hogy a legyező visszakerüljön Osoreruhoz. Atsui kétségbeesetten kémleli Yahtot. Takumi pedig idegesen felül Tenpa hátán és morogva fürkészni kezdi a tájat.
- De gyorsan döntsetek, mert lassan ő is erőre kap. - figyelmezteti a szőkeség a társaságot.
|
*Fürkészi a lány tekintetét, leül, de látja, hogy valami nincs rendben, nem akar közbe szólni, viszont a hírtelen jött kérdés meglepi, de azért válaszol* - Atsuiról? Hát igazából őt nem ismerem annyira... legalábbis nem annyira mint Nantant... de ha Nan szereti, akkor rossz kandúr nem lehet! *mosolyodik el* - Miért kérdezed? *érdeklődik majd eszébe jut egy másik kandúr is* - És az a Shirei gyerek merre van? Őt nem látom itt... ő nem tartott veletek? *kérdi még, hisz tudja, hogy ő is jóba volt a lánnyal*
*Kokoro arca teljesen ledermed, hisz nem is ismerik Osorerut, nem ismerik... ők csak azt látják,a sötét kandúrt, aki mindenkit bánt, aki csak magára gondol, akinek hatalma mérhetetlen és aki mindenkinek csak fájdalmat okoz, de nem, ő tudja, hogy nem így van, lehunyja szemét, füleit befogja, hogy ne is hallja a vádló szavakat, ne halljon semmit, így nem hallja azt sem amikor kérdezik, s azt sem hogy mit mondanak róla, bár az kevésbé lenne fájdalmas mint amit gazdájáról mondanak, csak arra eszmél fel, hogy a lány megérinti arcát, szemeivel pislogni kezd, majd elpirul, végül füleit lelapítja, nem mondd semmit, csak figyeli, hogyan is távozik, meg sem moccan, de hírtelen felkapja a fejét a két jövevényre, felismeri őket, ő az a lány aki egyszer majdnem halálra csikálta, hátrál pár lépést, nehogy megint eszébe jusson*
*Nantan hátulról elkapja Atsui kezét és megszorítja, így jelzi neki, hogy már semmi baja és ne aggódjon miatta, szemével végig méri a rózsaszín fiút újra és újra, majd a lányt is aki kisétál hozzá, nem érti a viselkedését, de valahogy nem is akarja, furcsa érzés tör fel benne, megrángatja a foltos macska ingjét, hogy fgyeljen rá, majd üzen neki* ~ Mi van akkor ha Kokoro igazat mondd? Ha az az ember kiszabadul, lehet hogy olyan világ lesz itt mint az árnyvilágban, mit teszünk akkor? Atsui... *nem fejezi be amit üzenni szeretne a fiúnak, meglepődik amikor a két lény hírtelen előttük terem*
*Yahto észreveszi, hogy Ukiyo nem ért az egészből semmit, oda megy hozzá és megsimogatja a nőstény fejét, mellette marad, hogy ne érezze magát egyedül, a két idegen ahogy belép , újabb képeket idéznek fejében, s úgy söpörnek végig fején mint egy hurrikán, ő már tud is róluk szinte mindent amit eddig nem mondtak el, de egyenlőre csak hallgat*
|
Yowaiko csak hallgatja a lányt. Issza szavait valósággal. Leül a virágokkal benőtt fűbe, s invitálja Milát is erre e tettre. Ahogy meghallja az erőszakot, kirázza a hideg és libabőrössé válik. Hirtelen megjelenik előtte a félhomályban szinte sikoltó, rázkódó Atsui, így gyorsan megrázza a fejét, hgoy elkergesse a képet. Őt nem bántották így, nem merték, mert bárki, aki érintette, egy robbanás folytán megvált a kezétől vagy az egész életétől. S hiába verték meg, hiába kínlódott ez miatt, nem tudta hagyni magát utána sem. Végül Osoreru megunta, hogy semmit sem ér el, a fájdalmat megszokja a lány, így végül védelmébe fogadta a kéretlen kéjelgésekkel szemben. Elmélázva nézi a plüsst, majd ahogy Mila szeretethiányáról tesz tanúbizonyságot, teljesen meglepődik. Elpirulva mosolyog rá, s viszonozza ölelését. - Te hiányoztál nekem. - mondja csendesen. - Mit gondolsz Atsuiról? - kérdezi kis szünet után.
- Miért ne tehetnénk? - kérdi a foltos kandúr Kokorot. Aztán már csak arra eszmél, hogy Nantan zuhan. Odarohan hozzá, letérdel mellé és rémült arccal szeretne segíteni szerelmének, de nem mer hozzáérni. - Ne mozogj! - inti félelemmel a szívében. Elfelejti, hogy a kandúrka halhatatlan, s csak az jár a fejében, hogy megsérült. Méghozzá valami felfoghatatlan folytán. Tenpa morogva felkészül a legrosszabbra is, védelmezőn hátrál Takumival a hátán. Samui csak vár, kivételesen még nem sorozza meg a rózsaszín fiút a jégszilánkokkal.
- Osoreru egy szörny. - mondja hidegen a szőkeség.
- És azzá tesz mindenkit a környezetében. - teszi hozzá Atsui, majd feláll és védelmezőn Nantan elé áll. - Kifordítja a lényeket... bár nekem nincs emlékem, milyen voltam régen... de tudom, hogy mióta találkoztam vele... rettegtem másoktól és inkább meghaltam volna egy szemvillanás alatt, csak egy tűszúrásnyi fájdalmat ne érezzek többé. - vallja meg őszintén a dolgot. Mikor megszólítja őt a srác, elgondolkodik. Valóban kételyeket ébresztő dolog, amiről Takumi beszámolt. Vajon melyik a rosszabb, ha Osoreru szabadul el vagy ha Shidosa? Segélykérőn a szőkeségre néz. Érzi, ahogy Nan feláll mögötte, szeretné megtartani, de előtte állni fontosabbnak tartja.
- Miért van az, hogy az elárvultak mind a megmentőikbe vagy az első kedves emberbe szeretnek bele? - kérdezi a történetet végighallgatva Samui. Megvetően figyeli Kokoro minden mozdulatát, de nem tesz semmit, míg nem muszáj. Látta, mire képes a srác, s hiába nem tart tőle, mégis úgy érzi, hogy most már nem tehet semmit felelőtlenül.
- Ne fűzd Atsuit! - mordul rá Takumi a rózsaszín macskafiúra. A nevezett kandúr meglepődik rajta, hogy a szőkeség reagál így. - Láttam, mit tett vele Osoreru... - mondja sötétlő hangon. Az érintetten irtózatos szégyen uralkodik el. Hirtelen fellobbannak mancsai a fájdalmas, kínkeserves dőhtől, hogy nem foghatja be a srác száját, hogy kitálalja megaláztatásait. - Ne fűzd a lelkét! - kiáltja el magát. - És ne állítsd be úgy azt a sötét lelkű macskát, mintha azért mentette volna meg Yowaikot, mert érez iránta bármit is. Még sajnálatot se! - üvőlti az utolsó mondatot. - Osoreru mindent, de tényleg mindent csak azért tesz, hogy ő maga előbbre jusson! Soha semmit nem fog szeretetből, sajnálatból, könyörületből tenni, mert ezek mélységesen távol állnak tőle!
- Ezzel egyet értek... - szól csendes lemondással a foltos kandúr. - Azt mondtad, ő a gazdád... hogy a szolgája vagy... nem barátja, nem fogadott fia vagy testvére... senkije, csak egy szolga, aki a keze alá dolgozik. Te nem érzed ennek a súlyát?
- Beleszólhatok? - lép ki Samui karja mögül Ameliea. A fekete kandúr lefogná, de egy kedves érintéssel visszafogja a fiút. - Azt hiszem, csak én értem köztetek, hogy miről is beszél ez a fiú. - nem fél, lassú, könnyed léptekkel odamegy Kokorohoz.
- Liea!? - szólítja őt rémülten Samui.
- Érző lélek vagy. - néz a rózsaszín fiú szemeibe. - Nem számít számodra, hogy szeret-e, te szereted, ezért mindent meg akarsz érte tenni. - elmosolyodik és megsimogajta a srác arcát.
- Azonnal gyere onnan! - rivall a jég ura szinte fejhangon sikítva a lányra. Ameliea hátrafordul egy pillanatra, majd úgy tesz, ahogy kérte.
- Adjátok vissza neki! Adjátok vissza neki! - ront ki a bokorból két idegen fiatal. Az egyik egy fiú, fehér hajú, Renjire erősen hasonlító srác, a másik ezüst hajú, nagy kebles, szép leányzó. Mindketten elszántan és ijedten rohannak elébük. Takuminak felcsillannak a szemei, ahogy meglátja a nőstényt. Ezt Amai észre is veszi, s gyorsan keresztet mutat ujjaival a kandúrnak az arca előtt.
 
|
- Izgalmas? Hát tudod... azért velem is történt pár dolog ami talán nem mondható unalmasnak...*szorítja meg a lány kezét, s kicsit távolabb megy vele így semmit sem hall már abból ami történik, vagy ami történni fog* - A szüleim a haláluk után sem tudtak megbocsájtani nekem... sőt... furcsa módon azt hiszik én okoztam a halálukat, pedig erről szó sincs... megértem a szellemeket de nem vagyok képes gyilkolni... annak idején azért üldöztek el otthonról mert úgy érezték veszélyt jelentek a számukra és hogy egy napon őket is megölöm... ez a rögeszméjükké vált... de ők kerestek fel engem és mivel te sehol sem voltál, hát útra keltem... Volt hogy zsiványok közt éltem, és volt hogy erőszakkal kényszerítettek lopásra... de úgy hiszem mindez semmi ahhoz képest ami veled történt... miután megtaláltam a köpenyt és felhúztam, úgy éreztem végtelen hatalmam lett, de ez az érzés hamar elmúlt * veszi elő a kis fekete plüsscicát* - Azt hiszem elég jól megbarátkoztam a kis feketeséggel... vagyis a szellemmel... nem is olyan gonosz ám csak a szája hatalmas... amikor ott végeztem, vissza tértem ide, a szellemek elmondták hol vagy, de úgy érzem nem értem ide idejében...*simít végig a lány tincsein, arcán és nyakán, majd ismét megöleli* - Azt hiszem szeretethiányom van... *csapdos farkával ide oda* - Nagyon hiányoztál ám nekem...
*Amikor a rózsaszín fiú végig hallgatja amit Osoreruról mondanak, akaratán kívül is könny kezd peregni szemeiből* - Ne... ne... nem tehetitek! Nem hagyhatjátok őt meghalni! *próbál ismét kiszabadulni aszorításból, de Nantan nem engedi,nehogy mégegyszer Atsuira támadhasson, vagy a többiekre, erősen tartja, Kokoro Atsuira néz s nem hiszi el amit mond* - Kérlek add vissza! Ne bántsátok őt, ne zárjátok le az árnyvilágot! Nem tehetitek! Nem hagyhatjátok hogy meghaljon! *szemeiben furcsa fény lobban, s olyan erővel lök egyet magán, hogy a kék kandúr a fának csapódik, nyekken egyet, majd a földre hull mint egy játékbaba, furcsán veszi a levegőt, de pár perc múltán, sikerül egy kicsit feltápászkodnia,a rózsaszín kandúr ledermed, ő nem akarta bántani a fiút, csak ki akart szabadulni. s hírtelen haragja ahogy jött úgy el is tűnik* - Ne... ne haragudj... *nyel hatalmasat* - Én csak....
- Mégis... *szuszog, s hörög, a fa telibe találta gerincét, s alig tud talpon maradni is, de ezt a gyengeségét ő nem fogja megmutatni a világnak* - Miért véded te... ennyire... azt.... a... kandúrt? *a kérdés jogos és Nantan felteszi, de Kokoro csak áll és nem felel, arca piroslik, szemeivel csak a földet bámulja*
- Nem olyan gonosz ő mint ahogy hiszitek... de nem érek rá magyarázkodni, kérlek adjátok vissza a legyezőt, szükség van rá, könyörgöm nektek... tudom, hogy meg akarjátok őt állítani, de... de talán... talán csak én vagyok képes erre... *bizonytalanodik el, egyáltalán nem biztos benne, hogy Osoreru hallgatna rá, de az sincs kizárva, hogy mégis* - Atsui... *szólítja nevén a foltos kandúrt, talán ő nem emlékszik a fiúra, de ő emlékszik rá* - Ha megtöröd a hatalmát, talán a világot is, hisz hallottad, addig jó ez a hely amíg az az ember ki nem szabadul... végtelen gonoszság lakozik a szívében... én ismerem... tudom hogy rettenetesen veszélyes.... de azt is tudom, hogy Osoreru nem az akinek hiszitek... higyjetek nekem, nemhazudok...
- Ez pontosan úgy hangzik mint egy szerelmi vallomás... *lép közbe Yahto*
- MI? nem én... én nem... *szabadkozik de evvel csak mégjobban felhívja a figyelmet az igazságra.* - Én csak egy szolga vagyok a számára ő pedig a gazdám és...
- És mi...? *szól közbe Nantan is, aki idő közben már fel tudott egyenesedni, hisz gyorsan regenerálódik*
- Amikor megszülettem a szüleim a sorsomra hagytak, de ő nem... keményen és szigorral de felnevelt engem... tudom tán az összes titkát, az érzéseit, a vágyait... tudom, hogy milyen macska is ő... *szíve összeszorul* - Te mit tennél Atsui... mit tennél ha Nantannal történne valami, te meg tudnád akadályozni... és mégsem tehetsz érte semmit? *most ő néz mélyen a macska szemeibe, tudja amit mond, minden szó igaz, hisz benne* - Kérlek... tudom, hogy sokat szenvedhettél mellette, Yowaiko is... de Yowaikot is megmentette nemrég... ennyivel tartozol neki! *Ukiyo előbújik a fák közül, kicsit feleslegesnek érzi magát, de csak figyeli az eseményeket, és különben is még szükség lehet rá, eközben Nantan kezdi megsajnálni a fiatal kandúrt, hiszen ő is megtenné ugyanezt ha Atsui lenne bajban* |
- A hangja közel se olyan félelmetes. - kontráz rá gyerekes hangon Yowaiko. - Van izgalmas sztorid, amit mesélhetnél nekem? - kérdezi, majd megfogja a lány kezét. - De ne itt... úgy érzem, itt nem vagyunk biztonságban. - teszi hozzá, mert érzi, hogy a szellemek zúgolódnak körülötte.
- Yahto. - szólítja meg a fiút Atsui. - Én nem haragszom. Az a fő, hogy végül nem csaptál be. Ez nagyon fontos. Nem is jelent sokat, hogy mi volt korábban. - elmosolyodik, hogy jelezze, tényleg nem haragszik, s örül, hogy a kandúr jól döntött. Válaszolna szerelmének, mikor Kokoro támadása meglepi őket. Samui azonnal fedezékként használja testét, hogy megvédje Amelieát, míg Takumival a hátán Tenpa távolabb fut. Nem bírna most ki a szőkeség egy újabb harcot, bár tudják mindketten, hogy a rózsaszín fiú Osoreru csatólsa. Atsui szeretné megállítani Kokorot, de félti Nantant. Morogni kezd, karmait villogtatja.
- A legyezőjét? - kérdi Atsui.
- Miféle legyezőt? - kiált oda az öccse. Ameliea a válla fölött figyel, izgalmas cselekmény van, ami nagyon érdekli, de fél is, így csak kapaszkodik Samuiba. A fekete kandúr mancsaiban jégcsapból készült éles pengék vannak, hogy felkészüljön egy esetleges támadásra vagy bátyja és Nan megvédésére.
- Ne adjátok neki vissza! - utasítja a távolból Takumi őket. Ernyedten fekszik Tenpa hátán, alig képes ő is mozogni, akárcsak Osoreru. De a tigris cseppnyit közelebb férkőzik Kokorohoz, mikor látja, hogy Nantan erősen szorítja a földhöz. - Az a tárgy veszélyes, s nélküle Osoreru jóval gyengébb.
- Miért van rá olyan nagyon szüksége? - kérdi Samui. A bátyjának ugyan ez a kérdés jutott eszébe, de a feketeségnek hamarabb pörgött a nyelve.
- Felhasználható ellene. - jelenti ki a szőke kandúr. - Nem tudom, hogyan, de talán nekem menne.
- Egyedül én vagyok tolvaj. - térdek Kokoro mellé a foltos kandúr. - Egyedül én vettem el Osorerutól a legyezőjét és nem is adom neki vissza. - mondja elszántan és valami ismeretlen hidegséggel a hangjában. Mélyen a rózsaszín kandúr szemeibe néz. - A rémuralma megtörni látszik... és meg is kell törnie. - azzal feláll és Takumihoz megy. - Tényleg fel tudod használni a legyezőt Osoreru ellen? - kérdi tőle.
- Talán. Nem vagyok benne biztos, de ha az elméletem nem csal, az Árnyvilág része a legyező. Vagyis akár kulcs is lehet az Árnyvilágba. Vagy be lehet vele zárni az Árnyvilágot.
- És akkor soha többé nem kerülhet oda senki? - csillan fel Atsui szeme.
- Meglehet. De... tudnod kell... az Árnyvilág nem más... mint Osoreru lelke és a kapcsolat az emberek világával. - a hallottak ledöbbentik az ikreket. - Ha bezárjuk, Osoreru vagy meghal, vagy megtörik. És vele együtt... szóval... akkor az én szemem... is... - megakad a monológjában. - A szemeink testvérek. - folytatja végül a beavatást. - Ha az Árnyvilág bezárul, a szemek esetleg a gazdáik ellen fordulhatnak. Nagyon kockázatos vállalkozás.
- Tehát nem vállalod. - vágja oda gúnnyal és megvetéssel Samui.
- Miért vállalnám? Rám nem jelent veszélyt sem Osoreru szeme, sem az Árnyvilága. Én csak egy fejvadász vagyok, nem kamikaze. - válaszol hidegen Takumi.
- És ha nem zárjuk be az Árnyvilágot? - vág közbe Atsui.
- Sok eshetőség van. Elnyelheti Osorerut. Most eléggé labilis ahhoz, hogy megtörténjen ez. A legyezőt ezért is akarja olyan nagyon visszakapni. Fél, hogy használják ellene, s fél, hogy ha nem kapja vissza, a világa, a lelke, ellene fordul és elnyeli. - válaszol a kandúrnak. - Lehetséges az is, hogy Osoreru újra uralma alá veszi a világát, s akkor beköszönt itt is a sötétség. A királysága. Vagy... a lelkében élő Shidosa... vagyis egy... ember... kiszabadulhat onnan és... rabláncra fűzheti a macskalényeket.
- Mi?! - kérdezenk egyszerre az ikrek.
- Shidosa a mestere. - folytatja fáradt hangon a kandúr. - Egy nagy hatalmú ember. Fogalmam sincs, hogy lehet, de a mi világunkban teljhatalmat, legyőzhetetlenséget birtokolna, ezért mindenképp át akar jutni ide. De Osoreru egyelőre elég erős volt, hogy a sötétségbe zárja. A legyezővel nem tudom, mit kéne tenni... ha visszaadod, Osoreru erősödhet meg... ha nem adod, Shidosa törheti át az Árnyvilág kapuját. - fejezi be végül. Csend fogadja. Döbbent csent.
|
*Kokoro még mindig a bokorban gubbaszt, kavarognak gondolatai, hiszen ezek a macskalények sose ártottak neki, de gazdáját sem akarja cserben hagyni, így magában civakodik mit is tegyen*
- Értem... bár egy szellem hangja nem olyan félelmetes talán mint a külseje... *bólogat* - örülök hogy engem nem akarsz kitörölni az emlékeidből! *mosolyog és megborzolja a lány haját, amikor az hozzá bújik, ő csak átfog rajta és ismét dorombol, bár ezt most teljesen magától és nem akarattal* - Én is örülök neki, hogy megkerültél kisvirág...
- Dehát... el is mondtam neked Atsui... csapda lett volna... de végül meggondoltam magam... ezért mondtam el és ezért segítettem... *magyarázza hiszen tényleg így volt* - Mégegyszer ne haragudjatok... mindkettőtöktől szeretnék bocsánatot kérni!
- Én nem haragszom már... *mosolygott nan ás Atsuira nézett, meglepte a kérdés* - Semmi bajom... csak kimerült vagyok, és nem érzem valami jól magam... *bújik a foltos kandúrhoz, behunyja szemét, de amikor kinyitja látja ahogy Kokoro a bokorban van, és hírtelen előtör, ő pedig felpattan és Atsuit hátra rántja, Kokoro így nantanra esik, s terve is meghiusul*
- A fenébe! *üvölt, s ugrana Atsuira, de nan elkapja és a földre rántja, lassan maga alá teperi és lefogja* - Eressz! *üvölt a rózsaszín fiú*
- Nem...! Mit akartál csinálni?
- Semmi közöd hozzá! *Ukiyo csendesen elbújik egy fa mögött, ő még kölyök ezekhez a dolgokhoz*
- Igenis van! *a kék fiú úgy néz rá mintha ölni tudna a tekintetével*
- Adjátok vissza a Osoreru legyezőjét! Vissza kell szereznem neki! *lökné le magáról Nantant, de ő minden erejével fogja* - Aljas tolvajok! *sziszegi* - Adjátok vissza! *ereszti le testét, s nem küzd érzi hogy Nantan is belead mindent abba hogy lefoghassa, és nem fogja elengedni* - Kérlek... adjátok vissza... *susogja halkan*
   
|
Osoreru furcsállja Kokoro viselkedését. Felvonja szemöldökét, ahogy beszél neki a fiú, majd szótlanul nézi távolodását. Gondolataiban felmerül, hogy a srác talán túlságosan is elszánt és odaadó vele szemben. Nem érti, miért érez olyan fura dolgot, ami megszorongatja a szívét.
- A szellemek... sokfélék. - kezd bele bátortalanul. - Általában fekete árnyak, de vannak olyanok, amelyikek ugyanolyanok, mint mikor éltek, csak átlátszóak és az utolsó pillanataik emlékeit őrzik. - beleborzong a gondolatba. - Nagyon csúnyák tudnak lenni. De mikor egyszer csak megjelenik meleltted egy árny, az is rémisztő szerintem. - mesél kicsit kellemesebb gondolatokkal, mint mikor a múltra gondolt. - Nem úgyértem a törlést! - hadakozik gyorsan. - Csak a rosszat szeretném elfeledni. - teszi hozzá. - Vannak jók... ez is, hogy viszontlátlak, egy jó pillanat. - mosolyog szerényen, s még el is pirul, ám mégis őszintén Mila szemeibe néz közben. - Örülök, hogy visszajöttél. - mondja végül, aztán újra a lányhoz bújik.
- El akartál árulni? - kérdi Atsui, mikor elcsíp pár mondatfoszlányt Nan és Yahto beszélgetéséből. Meglepi a dolog, bár nem annyira mélyen, mint mutatja. - De nem tetted meg, s ez a fő. - mosolyog végül. Letérdel a fiú mellé, mikor látja, hogy kuprog és önmagát öleli. - Mi a baj? - kérdi csendesen. Samui mindjárt rosszalló pillantást küld feléjük, de nem nyikkan meg. Megigazítja Ameliea ruhájának gyűrődéseit, majd újra Takumira szegezi tekintetét.
- Hol láttad utoljára a húgom?
- Az Ég és tengernél akadt Tenpa a nyomára. - mondja. - Bejártam a vidéket, de nem találtam őt meg. - felel a szőkeség. Próbálja összefogni hosszú fürtjeit, ám a szalag, mely összefogta, egy robbanáskor szétszakadt. Mélyet sóhajt, azzal megszaggatja pólóját, hogy legyen mivel összefognia a haját. - Vigyázzatok Osoreruval. - mondja, miközben feküzdi magát Tenpa hátára. - Már felébredt. Gyenge, de ettől még veszélyes.
- Most hova mész? - kérdezi tőle Samui. Mikor látja, hogy a szőkeség méricskélni kezdi Amelieát, elé áll, hogy ne láthassa a lányt. - Eszedbe ne jusson!
- Félted, mi? - húzza mosolyra száját Takumi. - Egy nőstény mindig el tudja dönteni, kit akar. Vagyis nem én leszek az, aki miatt magadra maradsz, ha ez bekövetkezik.
- Érdekes egyén vagy. - mosolyog rá hamiskásan Liea a fekete kandúr mögül. - De csak a hajad és a szád nagy. - folytatja. Samui rosszallóan le akarja szólni, ám a nőstény a szájára teszi a kezét. - Tudom, kit akarok. Nem téged. Úgyhogy pattogj le rólam, akár a megszáradt sár. - szemtelen gúnnyal és megvetéssel ejti ki a szavakat. A fekete kandúr büszkén elmosolyodik.
- Penge nyelved lett. Mit is vártam? Hisz ezzel a félőrülttel lógsz. - céloz Samuira. - Na mindegy! - legyint, mielőtt még újra szópárbajba keveredne. - Én mentem, keresem tovább Minát. Az az érzésem, hogy az Ég és tengernél van még mindig. Csak valami miatt egyszerűen nem akadok rá.
|
*Kokoro nézi egy darabig mesterét, majd feláll* - Rendben, megszerzem neked... *arcán furcsa szomorúság ül, de elszántság is látszik* - Vissza hozom neked azt a legyezőt az életem árán is! *szorítja ökölbe kezeit, fejével bólint, majd futásnak iramodik, s ha Osoreru még utána is szólna valamit, ő már biztosan árkon bokron túl lesz, s nem hallja meg szavait*
- Igen... szerintem azok... én nem látom őket csak a hangjukat hallom, így nem tudom hogy ijesztőek e.... mondd Yowaiko... milyenek a szellemek? Hogy néznek ki? Mit csinálnak? Olyanok mint az emberek vagy mások? *végighallgatja a lány mondandóját, de ezeken ő nem tud segíteni, neki sem volt valami leányálom ez az utazás, mégsem vallja be hogy voltak nehéz pillanatok, csak elmosolyodik* - Kitörölnél mindent? Még engem is? A barátaidat is? Éehet hogy vannak rossz és mégrosszabb emlékeid... de vannak jók és nagyon jók nem igaz? és ez mind te vagy... minden emlékfoszlány belőled táplálkozik és olykor könnyebb a rosszat felidézni mint a rosszat... de nemhagyhatjuk elveszni a jó emlékeinket sem nem? *cirógatja meg a lányt* - A világ pedig változik... nem tehetsz ellene semmit, ez már végképp nem a te bűnöd...
- Szívesen... *mondja a lány majd kicsit furcsálva nézi az eseményeket, mintha minden kínai lenne neki, ide oda cikázik szemeivel és meg sem tud szólalni annyira pörögnek körülötte az események, eközben a rózsaszín kandúr a területhez ér, felfigyel a felgyógyult lényekre, így már sokkal nehezebbnek bizonyul a dolog, de vissza fogja szerezni a legyezőt, hiszen megígérte mesterének, közelebb lopóckodik a kis társasághoz, halkan és nesztelenül jár bokorrol bokorra rejtőzködik, mígnem már teljesen közel ér hozzájuk, de innentől már nem udja hogy mit is kezdjen ezek után, vajon ugorjon Atsuira s vegye el tőle, vagy csak kérje el hátha nem ölik meg érte? Teljesen bizonytalan volt és csak kuporgott*
*Nantan egy kicsit feleslegesnek érezte most magát a társaságban, így lekuporodott és csak figyelt, ő sem értett mindent, csak úgy gondolta Mina keresésére kéne indulniuk nem pedig veszekedni, amikor a kismacska átalakult csak annyit fűzött hozzá* - Te sem vagy éppen kismacska... *mosolygott, Yahto mellé ült, Nantan csak ránézett, ő egy kicsit még haragudott rá*
- Mi a baj Nantan? *kérdezte mert nem tudta mi baja lehet, most hogy minden rendeződni látszik*
- Te... *közönyösen válaszolt és elfordította tekintetét*
- Én? *kérdezett vissza*
- Igen te... elárultad volna Atsuit... miattam...
- Igen... de mindenki hoz rossz döntéseket... nem tudsz megbocsájtani?
- De... azt hiszem igen és igazad van...
- Hát akkor?
- Félek egy kicsit... nem akarom hogy ebből még nagyobb baj legyen...
- Ugyan... igérem nem csinálok semmi olyat amivel árthatnék neked...
- Igéred?
- Igen...
- Rendben! Mancsot rá! *ráztak kezet és a kék macskafiú mosolyogva döntötte el magában, hogy újra bízni fog Yahtoban* ~ Atsui... nagyon de nagyon szeretlek! *ölelte át saját lábait és csak figyelte a foltos macskát*
|
- Nem tudod? - kérdi haragos hangon. - Szükségem van rá, Kokoro. Nem maradhat annál a bolhafészeknél! - morogja, azzal felül nagy nehezen. - Vissza kell szerezni. - mondja kissé elszámítva magát. Megkísérel felállni, de végül visszadől a fa alá. - Hozd vissza nekem. - sóhajtja beletörődötten, mikor tudatosul benne, hogy most még képtelen harcolni azért a tárgyért.
- Idegesítőek? - ismétli a lány szavát. - Szerintem félelmetesek néha. - motyogja. A puszi meglepi. Ez a sokadik ma, így belepirul. Nem tudja ő sem, hogy mi van köztük, azt sem tudja, Mila mit érez. Na nem mintha a saját kuszaságán uralkodna, vagy legalább sejtené, mi mozog a szívében. - Nem tudom elfelejteni. - néz fel Mila szemeibe szomorúan. - Láttam, ahogy bántják Atsuit... és tudom, hogy emlékszik rá, mert ezeket az emlékeket nem vehettem el tőle. Láttam félni, sírni, vérezni... láttam álmatlanul forgolódni, emlékfoszlányokba kapaszkodni. És nem adhatom neki vissza az emlékeit... elvesztek bennem. - markolja meg a kabátkát. - Nagyon sok rosszat láttam... voltam az Árnyvilágban is... - meséli. - Ha a saját emlékeim el tudnám venni, ezeket biztosan kitörölném. De nem megy... Már nem félek annyira, mint régen... mégis... rosszabbnak érzem a világot és magam, mint akkor.
- Köszönöm. - szólal meg végre rendes hangon Takumi. Tenpa rögtön a mellkasára ül, s őrködni kezd felette. Mikor Samui megpróbálja újra szóra bírni Mina eltűnésének ügyében, hirtelen felugrik és tigrissé változik. Mordul egyet, de nem szólal meg, tudja, hogy szavait nem értenék. - Nem tudok Mináról semmit. Vadásztam, mikor történhetett valami. Mire visszaértem, zavart és ellenséges volt. Aztán összevesztünk és elrohant.
- És nem próbáltad megkeresni?! - ripakodik rá a fekete kandúr. Ameliea lesomja füleit, farkát kezdi gyűrögetni.
- De. Egész estig kerestem, hiába. - felel bűnbánóan a szőkeség. Valójában bántja, hogy a lány csak úgy ott hagyta. Félti, aggódik érte és most már számára is nyilvánvaló, hogy szereti is a nőstényt.
- Mit értesz az alatt, hogy fura lett? - kérdez a csendbe Atsui.
- Ellenségesen viselkedett, kiabálni kezdett mindenért, dugdosott valamit, aztán lelépett, mikor megkérdeztem, mi baja. - ül fel Tenpa segítségével.
- Én Ameliea vagyok. - fordul Ukiyohoz a lány.
- Magadat utolsóként illik bemutatni. - szól neki bosszúsan Samui, aztán összenéz bátyjával és némán fürkészve egymás szemét elkezdenek gondolkodni, hogy vajon hol lehet húguk.
- Bocsánat. - pirul el a lány, majd kedvesen rámosolyog a kis nőstényre. - Ő Samui. Kicsit modortalan, de kedves fickó, meglátod. A bátyja, Atsui. - mutat a foltos kandúrra. - Őket nem tudom. - néz le Takumiékra. Aztán feláll és kezet nyújt Ukiyonak.
- Szép bugyid van. - jelenti ki vigyorogva neki a szőkeség, mire Samui jégkésekkel felel. Egyet elkap a tigris Tenpa, egy viszont Takumi feje mellett vájódik a földbe.
- Ne merészeld! - rivall csendesen rá, azzal odalép Lieához és a karjába veszi. - Nem igaz, hogy nem tudsz magadra kicsit sem vigyázni. - morogja a lánynak, mire az rendesen elszomorodik. Odébb leteszi. - Nőstény vagy... nem engedheted, hogy a szoknyád alá lessenek. Pláne nem egy olyan csalfa egyén, mint ő.
- Nem tudtam... - kezd szabadkozni, de a fiú leinti.
- Figyelj rá! - szólítja fel. Ameliea engedelmesen bólint, azzal hálásan megöleli Samuit. A jégúr elvörösödik, mint mindig. Nem viszonozza az ölelést, de nem is ellenkezik.
|
*A fiú először megitatja a kandúrt, vigyáz nehogy hibát vétsen, majd válaszol* - Nem tudom... *lapítja le füleit* - Valószínű hogy Atsuinál maradt... de de majd segítek vissza szerezni jó? csak előbb fel kell gyógyulnod... mid fáj még? *érdeklődik hiszen ha külső seb azt be tudja gyógyítani*
- Nem... nem látom őket csak érzem és hallom mindegyiket... nagyon idegesítőek tudnak lenni... *morogja* - Na most ez is vigyázni fog rád... örülök hogy a lánc is segített hiszen azért adtam, hogy megvédjen... *látja hogy a lány közben elkalandozik ezért puszit nyom a homlokára* - Ne rágódj már semmin... felejts el minden rossz emléket rendben? *nem tud mást mondani, mit is mondhatna, annyi idő telt el és nem volt itt Yowaiko mellett, most pedig kiszúrja a szemét egy ilyen kis vacakkal... töprengett magában*
*Nantan Ukiyohoz megy* - Gyere itt vannak! *vezeti a lányt a két kandúrhoz, s az Takumi fölé emeli a kezét*
- Lassan kezdem úgy érezni, hogy felcsapok orvosnak meg halottkeltőnek... *teszi hozzá majd folytatja, s Takumi minden egyes porcikája egybe forr, majd a kismacska is megkapja ugyanezt a bánásmódot*
- Nagyon köszönjük Ukiyo!
- Szívesen de megtudhatom mi folyik itt? *kérdezi a macskalány, s farka ide oda kezd mozogni zavarában*
- Hát ez elég hosszú történet... *szól közbe Yahto*
- Sejtettem... *morogja majd megnézi magának az idegeneket hiszen alig ismer valakit, Samui és Atsui képe mintha rémlene neki kölyök korából, de csak nagyon halványan* - A nevem Ukiyo ti kik vagytok? *kérdezgeti körbe a díszes társaságot*
|
Hanyatt fordul, de felülni nem képes. Nagyon erőtlen. - Itass! - mondja halk, reszelős, de kissé hideg hangon. - Hol van... a legyezőm? - kérdi mielőtt még a szájához érinthetné Kokoro a flaskát. Érzi, hogy a fiú valahogy furcsán, megváltozott módon viselkedik vele, de nem tud mit kezdeni a dologgal. Úgy tesz, mintha észre se venné, talán úgy megnyugszanak mindketten.
- Szellemeikkel? - csodálkozik Yowaiko. - Te látod őket? - kérdez rá most már, hogy biztosan tudja a választ. Nem tudja tovább halogatni, annyira kíváncsi rá, annyira tudni vágyja, hogy azt el nem tudná mondani. Milát titokzatosnak ismerte meg, most pedig egy nyíltabb és vidámabb lány áll előtte. A változás különös, mégis kellemes. A kabátkát viszont meg meri érinteni. Megfogja, megmorzsolja az ujjai közt, majd elmosolyodik, mert finom az anyaga szerinte. Ahogy megérti, hogy Mila nem haragszik rá, őszinte öröm ül ki szemeire. Lassan átfonja karjaid a lány derekán és hozzábújik. - Köszönöm. - suttogja. Nem akar mesélni az átélt borzalmakról, pedig fejében van pár jelenet, ahogy elveri Atsuit, ahogy megalázza, ahogy elveszik az ételét, ahogy benyel pár pofont. Persze igyekezett védekezni, de megint az történt, mint rég... felrobbantott egy életet. Megborzong, s még jobban dörgöli arcát Milához. - Kérem... - szipogja, azzal markába rejti a kincset. - A láncod is megvan... vigyázott rám néha. - meséli gyerekes ártatlansággal.
= Az jó... Takumi ébredése azt jelzi, hogy ellenségünk is kezd magához térni. Még nagyon gyengék lesznek egy ideig... de Osoreru nem fogja feladni. = tájékoztatja Nantant. A visszaváltozásra mindkét elem ura felfigyel. Ameliea is csodálattal nézi Nantant. Bátortalanul mosolyog rá, de még nem nagyon tesz felé semmilyen lépést sem. Nantan már jól ismeri Samuit. A fiú azonnal újra markába veszi a szőkeség ruházatát és megrángatja, hogy beszéljen. Dühösen néz rá, legszívesebben jégkockát csinálja belőle, de még tudni akarja, mi történt a találkozásukkor.
- Nem vigyáztál a húgomra! - morogja vészjósló haraggal. Mancsainál megfagy a kandúr ruházata.
- Neh... - suttogja Takumi. - Mina... más lett... - hörgi. Vére még lassan patakzik, bár már kezd rákeményedni ruhájára. Vágásai és az a pár törés, amit elszenvedett, észveszejtően kínozzák. - Ő ment el. - motyogja.
- Engedd őt el, Samui. - kéri Atsui, azzal ráfog fivére mancsaira. - Nem bánthatsz egy kifeküdt lényt. - mondja neki bölcsen, bátyósan. Farkasszemet néznek, erre még Liea is megijed. Pláne, mikor a jég és a tűz egy másodpillanatig összecsap. Samui fagyasztja tovább Takumi ruháját, ám Atsui valami csoda folytán egy szemvillanás alatt lángot csihol és megolvasztja azt. Aztán mindenki elenged mindenkit. A szőkeség elnyúlik újra a földön, a jég úr hátrább lép és Amelieát védve figyel, míg a tűz úr csak áll és néz.
|
*Most jut el a rózsaszín macska tudatáig hogy valahogy segítenie kéne Osorerunak, a simogatásra és a dicséret hallatán elpirul, így dadogva és szeppentem ejti ki amit szeretne* - Van...van... nálam... víz... *vesz elő septibe oldaláról egy bőrdarabkát, amiben víz van, valami kulacsféle lehet* - Igyál... *néz a kandúrra, majd oldalra, nem akarja hogy Osoreu lássa zavartságát, bár beszédéből ez biztosan ki is derült*
- Igen... vagyis a szellemeikkel... meghaltak... feldúlták a falunkat és mindenkit megöltek, a szüleim szellemei megmutatták nekem ezt... *mutat a kis kapucnis kabátkára* - Valami ősi dolog lehet nem is tudom pontosan, de az biztos hogy hatalma van... csak még nem jöttem rá mien... *amint a lány elmeséli neki mi történtmegsimogatja ártatlan kis arcocskáját* - Élni és túlélni... az a lényeg, hogy éppségben vagy és semmi bajod... láttam azt a macskát, nem lehetett könnyű neked... *öleli át, evvel is jelezve hogy nem tett semmi rosszat* - Na mi lesz? *engedi el* - Kéred vagy sem? *kérdi mosolyogva*
= Nem... de nektek viszont orvos kell... *s már indulna érte mikor Atsui felkéri Yahtot, az bólint s elindul Ukiyoért* = Ha minden igaz nemsokára teljesen felépültök... *mondja még majd vissza változik eredeti külsejébe* - Figyelem! Takumiék látták Minát, de Takumi és Mina összevesztek, aztán Mina eltűnt... de ne Samui ne öld meg jó? *nézett a fekete kandúrra, s nem avatta be a titkosabb érszletekbe mert Samui tényleg képes lett volna megölni a fiút, Yahto hamarosan visszatért Ukiyoval, a lány megszeppent de illedelmesen köszönt*
- sziasztok... kiket kéne gyógyítani? *kérdi mert nem látja a földön fekvő fiút*
|
- Mi történt? - kérdi hörögve. Torkára teszi kezét, kapar ott valami. Még alig lát, ereje nem tért vissza, de már kezd éledezni. - A legyezőm... - mondja végül, mikor próbál visszaemlékezni az előzményekre. - Az összecsapás... - újra villan emlékeiben a két sárga szem összecsapása és abban a pillanatban rájön, hogy Takumi még valahol a közelben van, méghozzá valószínűleg eszméletlenül vagy élettelenül, hisz őt nem gyógyíthatta meg Kokoro. - Ügyes fiú... - gonosz mosollyal dícséri a rózsaszín lényt. Megcirógajta karmos ujjaival az arcát. Szeretne felállni, de még a simogatás is nagy erőfeszítésekbe került, így még nem próbálkozik meg a dologgal.
- Találkoztál velük? - kérdez visszameglepetten Yowaiko és kíváncsian, aggódva fürkészi Mila szemeit. - Mi történt? - kérdi, miközben talpra állítják. Egy pillanatig megtántorodik, de aztán megáll a lábain. Figyeli, mit keres Mila. Már nyúlna a kis tárgyért, mikor figyelmezteti őt a lány. Rögtön visszahúzza a kezét. - Nem... nem akarom tudni... rossz szellem... - motyogja kicsit ijedten. A simogatásra elmosolyodik és megnyugszik. - Én... Osoreruval... azzal a sötétkék hajú, kötött szemű macskával voltam... Elrabolt és felhasznált. - mondja szégyenlősen, s lesomja füleit, szemeit pedig a föld felé fordítja. - Elvettem Atsui emlékeit is, mert azt kérte. Ha nem tettem volna... az Árnyvilágba küld. - segélykérőn felnéz a nőstényre és reméli, hogy nem fogja elítélni tettéért. Mintha bocsánatot kérne, úgy pislog, s szemeiben könny csillan. Abban is bízik, hogy Mila tudja, mi az az Árnyvilág. A bross láttán megnyugszik, már nem akar sírni se. Még nem meri elvenni a tárgyat, tudnia kell, Mila mit gondol róla, hogy ilyen szörnyű dolgot tett. - Nagyon szép... - dícséri, hogy tudja a kis nőstény, azért tetszik neki, elvenné, csak még nem meri, nem akarja. Miután végighallgatja Yahtot, bólint neki, azzal szinte teljesen elfelejti őt.
- Felőlem kimúlhat! De csak ha válasolt a kérdésemre. - teszi hozzá harcias dühvel szemeiben. Ameliea ekkor úgy dönt, megolvasztja kicsit a macskát. Odalép hozzá, s megcirógatja a nyakát, álla alatt.
- Ne légy már ilyen faragatlan... - sustorogja neki enyelgő hangon. - Nem tudod kiszedni a srácból, hol a húgod, ha közben megpusztul. - a kéjelgő, de bájos hang megpuhítja a kandúrt. Elengedi Takumit, mire az a földön elterül. Nyöszörögve fordul el arca Tenpa felé. Atsui meglepődötten vizsgálgatja öccsét, majd kérdőn Nantanra néz.
= Nem is vagy igazi aprómacska... = mondja Nantannak a feketeség. Kissé szomorúvá válik, mert már így tudja, hogy a fiú Atsui barátja. De mit tehet a macska, ha egyszer tetszik neki a másik? = Találkoztunk Minakoval. Segítséget kért Takumitól, de mire odaértek, eltakarították a romokat, s Samuinak nyoma veszett. Minako erre nagyon szomorú lett és az én drága barátom ugye nagy nőfaló... Szóval... érted... megvígasztalta. = beszél félig nevetve, félig fájdalomtól torzult arccal. = Egy ideig együtt szeltük a szárazföldet, aztán ők összevesztek... Minako nagyon szeszélyes lett. Talán titkolt is valamit, majd egy nagy vita után eltűnt. Azóta nem tudunk róla semmit. = fejezi be a beszámolót, majd dorombolva jelzi gazdájának, hogy jól van.
- Yahto! - kiált a fiúnak Atsui. - Nem tudsz orvost hozni? Ez a két macska rosszul fest. - jelenti, majd szemével megvizsgálja a kandúrkát. - Te jól vagy?
|
*Kokoro szemeibe könny gyűlik a boldogságtól, hogy Osoreru nem halt meg, igen életben van és ez a legfontosabb, fejét a kandúréhoz érinti, majd mancsával végighúz arcán* - Hála az égnek... nagyon féltem, hogy soha többé nem térsz magadhoz... *nem jut eszébe hogy vizet vagy akármit hozzon a kandúrnak, csak nézi őt mint egy csodát, amit nem láthat minden nap*
- Találkoztam a családommal... *füleit most lelapítja* - Nem volt kellemes élmény de mint látod túléltem.... *sóhajt, majd talpára állítja a kis nőstényt* - Viszont nézd! *kutatni kezd és előhúz a zsebéből egy kis fekete plüssmacskát* - De ne nagyon érintkezz vele, ide van bezárva a szellem... de teljesen ártalmatlan, megfoghatod csak ne beszélgess vele, undok egy jószág... *jegyzi meg* - És te? Téged merre vitt a sors? *simogatta meg a lány fejét* - Viszont én nem felejtettelek el és hoztam neked valamit! *húz elő egy brost aminek rózsa alakja van* - Tessék ez a tiéd... tudom hogy nem nagy valami de talán majd hasznos is lehet, ha megnyomod középen a rózsát akkor altatópor jön ki belőle, ha valami gond lenne könnyedén elaltathatod a fél világot! *mosolyog s puszit ad a lány arcára, majd felé tartja a kis szerkezetet*
*A kis kékség vissza változik, vonásai erősebbek lesznek és Samui elé áll* - Élet halál között van, ne piszkáld már, majd megkérdezek mindent Tenpától... nyugodj már le... Mina nem fog akkor sem előbb elő kerülni ha lökdösődsz és idő előtt megölöd.. *hát igen Nantan sokat változott, érzékenyebb lett de bátrabb is, nem ijed meg Samuitól, csak megtartja saját maga és közte a távolságot, majd ismét macska formába alakul és Tenpát kérdezi =Tudtok valamit Mináról? Elveszett és nem tudjuk merre lehet, kérlek mondd el ha tudsz valamit nagyon fontos...
*Yahto elpirul* - Jólvan felejtsük el az egészet, nem fontos... én nem haragszom már és kössz... *céloz a virágokra*
|
A kandúr hosszú szenvedés utána, verítékben úszva, jéghideg testtel magához tér. Kék szeme lassan felnyílik, majd nyomban vissza is zárul, bántja őt a fény. Oldalra fordul, így megleli maga mellett Kokorot. Hörögve lélegzik, ropog a torka a szárasságtól, mikor nyel. Nem nagyon emlékszik azokra, amiket a fiú mondott neki, mégis valahogy úgy érzi, olyan dolog történt az eszméletlensége közben, amit nem lehet egyszerűen elmagyarázni. Hunyorogva bámul a srácra.
- Az jó... - mondja csendesen Yowaiko. Még nem tudott napirendre térni Mila megjelenése, szépsége és változásai felett. Örül, arca szikrázik a boldogságtól, a növényzet pedig lassan virágrétre vált. A fű, a föld már szinte ki sem látszik a színáradat alól. Még a sziklákon is nyílni kezdenek a törékeny virágocskák, de nem nagyon tud mit mondani Milának. - Hol voltál? - kérdezi végül kis hallgatás után. Szívesen odakuporodna Yahto mellé, de túlságosan örül a lány felbukkanásának, jó érzés ölelni végre őt, s kicsit fél is, hogy ha megint elengedi, eltűnik a látóköréből. - Tényleg szereted őt. - mondja büszke megállapítással a fiúnak. - A szeretet legfőbb tana az elengedés. - mondja. - Csak igen kevesen képesek ilyesmire. Nagy erény. De bizonyítja, hogy a szereteted valódi. - kedves és megértő mosoly jelenik meg arcán. - Nem hittem semmit. Annyira meg voltam ijedve, hogy nem tudtam gondolkodni sem. - felel pirultan. - Nem értettem az egészet. De már értem. - játékos és vidám lesz a mosolya, s újabb virágokat ont Yahto köré.
- Lehet bizony! - kiált Nantannak a fekete kandúr. Kicsit örül, hogy a srác nevet, nem érti félre a hógolyódobálását. Talán Atsui akaratlan öröme jelezhette azt Nannak, hogy ez Samui szeretetnyílvánításának egyik jele.
- Olyan gonosz vagy, Samui. - motyogja sértetten az új lány. - Nem vagyok cukorból. Ha mégis, te majd meghűtesz, hogy egybe maradjak. - folytatja, de a kandúr csak leinti.
- Új barátnő? - kérdi Atsui szerelmét. - Azt se tudtam, hogy volt neki barátnője. Sőt... semmit se tudok róla. - ismeri be csendes szomorúsággal. Meglepődik, ahogy látja Nantant átváltozni, s utána megy. - Ő ki? - kérdi öccsét Takumira pillantva.
- A húgunknak csapta a szelet. - morogja a fivére. - Elég súlyosnak tűnnek a sebesülései. - állapítja meg. A kandúr lassan magához tér, akárcsak Osoreru. Ő is csatakos az izzadságtól, bár őt nem küzdelem izzasztotta így meg, hanem a fájdalmai. Sajog a feje, így oldalra fordul. Ő is rátalál valakire, méghozzá a kis Tenpára. Szorosan magához fogja, meg se nyikkan. Atsui letérdel mellé és csodálkozó káprázattal a szemében megsimogatja a hosszú szőke hajat.
- Hihetetlen... - mondja révületben. Samui rosszalló pillantást küld felé, amit a foltos macska észre se vesz, így mikor tovább simogatja a fürtöket, egy hólabdával fejbe dobja.
- Héj! - mondja ijedtében. Hátraesik és fájó arcát kezdi masszírozni. - Ezt miért kaptam?
- Ez a srác nem a barátunk. - jelenti ki fagyos hangon. Takumi kapcsol, erőtlen a kardját kezdi keresni. - Ne is próbálkozz, mert menten megfagyasztom a karod. - figyelmezteti őt Samui. Ameliea is hátrább lépdel, tudja, hogy ha a fiú valakihez így viszonyul, akkor jobb, ha távol tartja magát tőlük. - Hol van Minako? - fordítja hátára a szőkét. - Ajánlom, hogy felelj!
- Miért utálod ennyire? - kérdi csevegő hangon a lilás hajú lány. Nantant kezdi simogatni, mikor megérkezik, mert úgy látja, azt szabad.
= Te vagy az... cukifiú. = köszönti Nant a kis kormos. Erőtlen a hangja, de próbál mosolyogni mellé. = Takumi... csak annyit tudok... hogy nagy a baj. A szeme... és Osorerué... testvérek. = motyogja. Dorombol közben gazdájának, s ijeszti a helyzet, hogy Samui mennyire durva a fiúval. = Kérlek... szólj neki, hogy ne bántsa. Takumi örülhet, hogy él. A szemek... megölhetik a gazdáik. = magyarázza, majd köhögni kezd.
- Mina? - suttogja a semmibe meredve Takumi. A fekete kandúr, a jég ura dühében megrángatja a szőkeséget.
- Hol van?! - ordítja önkívületben. Nagyon szereti a húgát, s már igazán aggódik érte, ezért akarja minden áron tudni, amit ez a macska tud. Valahol reméli, hogy Takumi találkozott vele, ugyanakkor szeretné azt hinni, hogy elkerülték egymást. - Egy csélcsap kan vagy! Ha dugdosod a titkod, miszerint Mina közel engedett magához, lefagyasztom a kandúri mivoltod!
- Samui... - szól rá bátyja és Ameliea, de bátortalanul és értetlenül.
|
- Osoreru... *a fiú már végképp nem tudja mit tegyen, így csak a kandúr mellé kuporodik, feszültem figyeli a macska minden egyes lélegzetvételét, szemei ide oda járnak a kandúr testén figyelve minden egyes mozdulatot, rázkódást*
*Milának tetszik ahogy a lány érdeklődést mutat iránta, bár ő úgy érzi nem változott túl sokat, csak a körülmények, hiszen birtokába jutott családja féltve őrzött "kincsének" s annak erejével tudta a szellemet is kiűzni magából* - Amúgy... többé már nem kell félned... nem törhet ki belőlem a szellem mert már nincs bennem... *újságolja a hírt*
- Ez az amit sose fogok megtanulni Samui! *amint megkapja ő is az adagját hátrabukencezik majd nevetve ül fel* - Bár lehet jobb lenne... *vigyorog, majd Atsui fülébe súg valamit, igaz nem a kérdésére a választ* - Ki lehet ez a lány? Talán Samui új barátnője? *fordíítja fejét a lány felé majd feláll* - Megnézem mi van Tenpával... *susogja még s egy sárga fény keretei között ismét a kék cica tűnik elő, odafut a cicához mivel így már megérthetik egymást* = Tenpa... Tenpa rendben vagy? *kis mancsával birizgálni kezdi a fülét* = Mi törént Takumival? Tenpa tudsz válaszolni? *ül le mellé*
- Tudom... de eszembe jutott amit mondtál és amit az a másik mondott... nem akartam látni Nantant mégegyszer olyan állapotba mint amiben Atsui érkezése előtt volt... de már mindegy... elengedem őt.... nem hozzám tartozik... amúgy miért mit hittél, hogy el akarlak rabolni? *kérdi majd a virág láttán bólint és mosolyog, hogy ugyan nem haragszik, csak eléggé rosszul esett neki az előző hangnem*
|
Ahogy Kokoro kiejti ajkain, hogy szereti őt, hirtelen elkapja a torkát. Ujjai megszorulnak, arcán vicsor jelenik meg, torkából morgás tör fel. Aztán elernyed és mintha semmi sem történt volna, édesen alszik. Nem tart sokáig ez a nyugalom, mocorog és kapálózik pici mozdulatokkal, miközben küzd az Árnyvilág és Shidosa ellen.
- Nem isz... - motyogja Milának ellen a lány, s fülig pirul. Füleit lesomja, farkával kavargatni kezdi a levegőt, s közben néha-néha Mila bőréhez ér, megcirógatja, megcsiklandozza. Végignéz magán, szerinte semmit se változott, ellentétben Milával. Ő rengeteget fejlődött. Legszívesebben felkutatná a változásokat, megsimogatná a haját, a füleit, az arcát, de túl sokan vannak körülöttük, hogy ezt meg merje tenni, így csak gondolat marad az egészből. Illetve vágy.
- A testvérharcba sose avatkozz! - figyelmezteti Nantant a fekete kandúr. Arcán nem sok érzelem honol, nem haraggal mondja, de nem is kedveskedve. Gonoszkás ravasz mosolyra húzza száját, majd megküld egy hógolyót a fiúnak is.
- Héj! - szól rá öccsére Atsui is. - Miért haragszol a testvéremre? - kérdezi szerelmét halkan, s megérinti vállát.
- Nem tudtam, hogy közben átálltál mellénk. - mondja Yahtonak a rózsaszín macskalány. - Mikor utoljára láttalak, tőrbe akartad csalni őt. - mondja védekezőn. - Azért... köszönöm, hogy segítettél. - lassú, bizalmatlan, de kedves mosolyra húzódnak ajkai, s a fiú elé teremt egy virágszálat.
- Liea! - rántja oda Samui is a fejét, mikor meghallja a lilás hajú lány hangját.
- Meghalt! Nézd meg! Olyan hideg, minth a havad! - mutogat Takumira, mire a fekete kandúr odarohan hozzájuk. Leguggol és megnézi a szőkeséget.
- Ülj rendesen, mert így belátok a szoknyád alá. - suttogja közben a lánynak, aki erre szörnyen elpirul és rendezi sorait. - Nem halt meg! - kiáltja, hogy mindenki tudjon róla. Tenpa odaküzdi magát gazdájához és mellékuporodik. Ameliea bátortalanul megcirógatja a fejét, mikor látja, hogy tele van sebekkel. - Vigyázz vele, nem közönséges macska. - csap a lány kezére Samui.
|
- Osoreru... kérlek... könyörgöm ne hagyj itt, életben kell maradnod! *minden egyes sebet beforraszt nyálával, akkor is amikor újabbak törnek elő* - Hallod? Hallanod kell engem... szeretlek... nem hagyhatsz magamra... kínozz a végtelenségig, gyötörj ahogy csak tudsz, ölj meg, de ne hagyd hogy elveszítselek! *pánikszerűen kiabálja amit esze gondol, s nem gondol semmi másra csak hogy a kandúr akit szeret örökre elvesztheti*
*Mila abbahagyja amikor Yowaiko is befejezi,s nagyon aranyosnak találja, de igazából csak csodálja a nőstényt aki ugyanolyan szép mint rég, gyönyörűnek látja és elképesztő káprázatnak, gondolataiból csak a szavak ejtik vissza a valóságba, de a fülébe súg halkan egy mondatot* - Nem láttam még nálad szebb virágot... *mosolyog, s nagyon boldog de nem tudja mi van most köztük, hisz közbeszólt a sors*
*Nantan szinte azonnal ugrik a foltos kandúrhoz, s védi* - Hagyd őt, nem tehet róla! *szemei szinte villámokat szórnak és egyenesen Samuiéba néz* - Én nem felejtettem el semmit... *céloz a régi dolgokra, hogy Samuinak is van elég sara* - Nem tudunk semmit Mináról... nem járt itt... *fordul Yahto felé* - Yahto te sem láttad Minát? *igaz Yahto nem ismerte a lányt, de Nantan emlékeiben benne volt és tudta kiről van szó*
- Nem... semmit nem tudok róla... *válaszol előbb Nantannak majd a lányra néz* - Figyelj nem tartozom neked magyarázattal... legyen elég annyi, hogy Atsui tudott róla, hogy el akartam árulni... ő akart érted menni... én csak segítettem neki... mielőtt még mindenkit megvádolnál mindenfélével... *durcásan és teljesen megsértetten dől egy fának*
- Mi a gond min vitáztok? *Nantan érdeklődve kapcsolódik bele a másik beszélgetésbe, de mindent megtör a lilás lány sikolya* - Te meg ki vagy? *érdeklődve méri fel a lányt de nem moccan Atsui mellől, mégha Atsuit most nem is köti le az ő személye*
|
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
