|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 16:08 - |
Szép hely, de tele van kőszörnyekkel, amik el tudnak rejtőzni a kövek közőtt. Egy kis ösvény vezet be az erdőbe.
|
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
Osoreru sem tudja, mit tesz, csak cselekszik. Karmaival karistol finoman Kokoro arcán úgy, hogy ne sértse meg a fiú bőrét, ne hagyjon nyomot maga után a kezéről odatapadt véren kívül. Alig kap levegőt, úgy érzi, összepréselik a tüdejét, így kapkod az éltető oxigénért. Hátradönti a kandúr fejét a hajában lévő keze húzásával, majd a feltárló nyakra tapad. Finomakat harap, végignyalja az ívét, majd csókokkal borítja. Nem gyengéden, inkább habzsolva Kokorot, a pillanatot, az élvezetet. Másik keze közben átkulcsolja a kandúrka derekát és fogja, nehogy a földre hulljon.
|
*Kokoro nem tudja miért cselekszik a kandúr de most megijed tőle, nem érzi bátornak magát, most elhagyatott és kicsi, lelkében vívódnak az érzések, háta meggörbül, ívbe feszül ahogy érinti az árnymacska, szeme kikerekedik a csóktól, majd lezáródik akarva akaratlanul, keze és lába egyaránt remeg, olyan mintha percek alatt átváltozott volna a kandúr rideg szavaira, s hírtelen haragjára*
|
Ahogy Kokoro elkapja a kezét, lehunyja sárga szemét, s hátrafordul. Dühös, nagyon is, amiért ezt meri tenni a srác, ugyanakkor érzi, mennyire kétségbe esett reakció ez tőle. Csak nézi kisfiús tekintetét, s hirtelen felszökik benne a hév. Olyan gyorsan mozdul, hogy fel se fogja, mit tesz. Belemarkol a kandúr hajába, magához vonja másik kezével a derekán át, s hevesen ajkára tapad. Durván és erőszakosan, mégis most máshogy, mint mikor leteperte. Szenvedéllyel ízleli meg száját, harap végig érzékeny bőrén, közben arcára fog azzal a kezével, amiben egyébként a szemét eltakaró rongydarab van és amivel magához vonta Kokorot, s észrevétlenül megsimogatja, összevérezi a kandúrt.
|
- Nem! Ne menj! *habozik, de végül elkapja a kandúr egyik mancsát* - Sajnálom... *tekintete tán olyan mint rég, megbánó és kisfiús* - Igazad van... nem is várok el tőled semmit... de ne tűnj el újra könyörgöm *Kokoro visszatartja a sírást, bár megtenné, félelem telepszik rá, megint annyira fél mint nemrég, fél hogy elveszítheti a kandúrt* - Minden parancsod követem.... *fülei lekonyulnak, szíve fájdalmasan kiállt fel* - Ha kell... a szolgád leszek, kérlek! *mindene reszket, s talán a kandúr is érzi ahogy a srác egyik pillanatról a másikra megváltozik, átalakul, elveszti önmagát* - Nem vagyok félbolond... kérlek adj ekem még egy esélyt...
|
Teljesen meglepi, ahogy a fiú ellenáll neki és nekinyomja a kőnek. Jópár pillanatig megijed, kerek szemekkel néz Kokoroéba, aztán ahogy megszólal, egyszeriben visszaül a hidegség az arcára. Szeretné ellökni a kandúrt, mert erőszakos lett mellette, mert kitanulta, hogyan védheti meg magát és hogyan lehet erősebb nála. Mordul egyet, azzal lerántja a szeméről a kötést, melyet a markában szorongat. - Ne kövess, különben kérdés nélkül megöllek. - szánja végül el magát arra, hogy megválik Kokorotól. Túl veszélyes lett a kölyökből, ha meg tudja őt ijeszteni, túlságosan tud valamit, amitől ő fél. - Szerelem, mi? - kérdi szánalmasnak tartva a dolgot, aztán elindul. - Nincs szükségem hű társra, sem egy félbolondra. - öklei erősen szorulnak, az a keze vérezni kezd a karmai nyomán, amely üres, de észre sem veszi. - Még találkozunk. - szól közönbösen hátra, de valójában majd felrobban.
|
*Kokoro felnéz rá, valami tűz gyullad szemében, dühös lesz és nem tudja miért, feláll, kezei ökölbe szorulnak, a kérdésre csak saját kezébe vájja karmait, egy szempillantás alatt a kandúr előtt terem, s a sziklához nyomja ahogy csak tudja, bár tudja ereje az árnykandúrnak sokkal nagyobb* - Hazudsz... igenis érdekel.... *kezét végighúzza a haján, valami őrült fény lüktet szemeiben, s nem alszik ki* - Szerinted ha nem akarnék veled tartani itt lennék? Szerinted itt beszélgetnél velem akkor? *a kandúr agyában elpattan valami és nem tudja leállítani, bennsőjében csak egy hang dörömböl, ne hagyd magad... suttogja neki* - Én normális vagyok, ugyanis a szerelem teljesen normális dolog! Felszabadítottál engem, nem vagyok a szolgád, csupán hű társad ne felejtsd el! Se a kutyád se a játékod nem leszek! *kiabálja az utolsó mondatot, de amint kiad magából mindent vissza zuhan eredeti állapotába, lihegve pislog, majd félelem csillan szemeiben s hátrál pár lépést, mintha mindent megbánt volna amit csak mondott, de ez tán valóban így is volt*
|
- Változtam? - kérdi értetlenül és haraggal az arcán. Nem szánja meg Kokorot, kíméletlenül hidegen nézi. Borzong, de nem mutatja. Felizzott benne valami, de takarja. Szeretné újra lerohanni, de nem tudja, mitévő legyen a sráccal. Tudja, mit csináljon egy kandúrral, Atsuival is rengeteg dolga volt, de az a macskalény megadta neki azt az örömöt, hogy visított és kínlódott, még sírt is. Kokoro megvonja tőle, így kellemetlenné és elviselhetetlenné válik számára a közellét. - Nem érdekel a lelked, Kokoro. - mondja neki csendes bosszúval. - Velem nem fogsz érzelgősködni. - morogja. - A kérdésem csak annyi. Képes vagy normálisan viselkedni, vagy nélküled keressem meg a kiutat, hogyan győzzem le Shidosát? - azzal feláll és ügyetlen várakozással néz a fiúra. Utálja ezt a helyzetet, ezért minél gyorsabban és könnyebben ki akar belőle szállni.
|
*Ahogy a kandúr leszáll róla, felül, s törökülésbe helyezi magát* - Változom... ahogy te is... *néz rá valami felejthetetlen ártatlansággal* - Talán úgy tűnik, hogy nem az vagyok aki voltam, de én ugyanaz vagyok belül aki mindig is voltam *modja kicsit rekedtes hangon, s köhög párat, hogy tudjon rendesen beszélni, úgy gubbaszt ott, mint egy kölyökkutya akit kitettek és most várja az érte vissza jövő gazdiját... aki talán sosem jön el* - Amikor kihoztál abból a pokolból, nem tudtam másra gndolni, csak rád, féltem, hogy... elveszthetlek... *motyogja halkan de érthetően, s közben nem néz a macskára, valami nagyon messzit figyel a lelke mélyén, most már úgyis mindegy mit mondd, Osoreru haragja már úgysem kerülheti el, úgy érzi mindent el kell mondani, hiszen ezek az érzések tisztán élnek a szívében, s nem akarja kitörölni őket* - Mégnagyobb poklot éreztem ekkor a lelkemben... *szorítja magához ökölbe szorítva a kezét*
|
Ahogy hiába tépi a fiút, nem mozdul, nem mutatja a fájdalmát, egyre dühösebb lesz. Egy ideig még folytatja, aztán hirtelen abbamarad a kínzás, Kokoro csípőjére ül, elengedi kezeit és lenéz rá. Fújtat, először azt se tudja, mit mondjon. - Erről beszéltem, mikor a változást említettem. - mondja komor hangon. - Te már nem az a fiú vagy, akit felszedtem anno a földről. Miért tűrsz? - kérdi. Őszinte, de nem kedves. Leszáll a srácról és a közeli sziklára ül, hogy onnan nézzen le rá. - Sokkal élvezetesebb, ha közben sikoltozol és ellenkezel. - közli megjátszott gonoszsággal, mosolyogva.
|
*A rózsaszín kandúr nem is akar mocorogni, szívébe egy kis félelem költözik, de szinte azonnal el is tűnik, hiába mar bele újra és újra Osoreru, hiába bántja így és hiába tenne meg bármit, Kokoro egyszerűen nem ad fájdalomra utaló hangokat, vagy félelmet rejtő mozdulatokat, olyan ez mint egy széttört álomkép számára, de még hisz abban hogy álom lehet belőle, hisz abban, hogy ő a fény, úgy érzi akármit tehet a kandúr ő nem fogja beadni a derekát, igenis küzdeni fog, ha kell a lelke áráért és a teste éppségéért cserébe. Nem szólal meg, nem mocorog, csak szemeit vési mélyen a kandúr szemébe*
|
Ahogy Kokoro egyre közeledik hozzá, úgy kezd egyre inkább reszketni a keze a kötésen. Mikor elébe toppan, kis híján felrántja, de aztán a csók megállítja a mozgásban. Csak a szívét hallja, ahogy kalapál. Csupán arra tud figyelni, ahogy forró lesz minden, ahogy a fejébe tódul a vére, szédülni kezd, gyomra gyűszűnyire zsugorodik. Egy őrjítő pillanatig átkarolja a rózsaszín kandúrt és bőrébe vési karmait, aztán elszakítja magától és a földre löki. - Ezt akarod?! - rivall a semmibe, azzal a fiúra veti magát. Leteperi a talajra, durván lefogja, hogy ne érhessen hozzá, s csarapdálós csókokkal kezdi hinteni ajkát. Ahogy ezt teszi, nő benne valami kínzó, amitől üvölteni tudna. Nő benne a feszültség is. Azt szeretné, ha Kokoro félne tőle, ha nem akarna a közelébe jutni. Ha nem akarná a szívét felolvasztani. Ha megérteni, hogy az fáj neki. Őrjítően fáj.
|
*Kokoro ezt várta, igen várta, de annak ellenére bukfencezett egyet és nyekkent a földön, mégis felállt és csak nézte a kandúrt, közelebb és közelebb sétált hozzá, célja volt, tervei, örjöngött odabennt, de higgadtságot akart mutatni, úgy érezte itt az idő, igen most kell lépnie, különben elveszti az alkalmat, ismét a kandúr előtt állt, s egyik kezét Osoreru arcára tette, végig húzott rajta, nem is tudja miért tette, talán belül valami ezt digtálta* - Megüthetsz engem akárhányszor, tehetsz velem bármit, akár meg is ölhetsz... de mondd mi értelme van ennek? *fonta körbe karjait az árnymacska nyakán, s magához húzta, mivel Osoreru magasabb volt nála, úgy érezte itt az idő, most kell megtörténnie, most és talán soha többé, a kiskandúr szája, Osoreruhoz ért, s amíg tudta, ott is tartotta*
|
A düh túlpörög a kandúrban. Mi az, hogyen arcátlan higgadtsággal beszél vele ez a fiú? Mi az, hogy csak csupán csalódott, nem mutat fájdalmat? Hogy a legnagyobb gondja a külseje?! Fújtatni kezd, a belső vívódása az őrületbe csap át, s lesújt. Pofon vágja Kokorot, majd fuldokolni kezd a fojtogató dühtől. Nem tud megszólalni, csatát vív önmagával, hogy megölje a srácot. Nem tudja elfogadni, nem tudja a magáénak vallani, magáévá tenni nem szexuális úton, de ha elmegy, ha másé lesz, ha mással látná, azonnal felrobbanna. Ezért hát mancsát a kötésre teszi, hogy felnyithassa és egyetlen pillantásával a halálba segítse azt a lényt, aki felébresztett benne egy fénysugarat, amely szeretetet ébresztett benne, de nem tanította meg, mi az, hogyan használja, mire jó, miért van. Reszket, arca kifejezéstelenül kusza, de nem nyitja még fel a kötést. Vár. De nem tudja, mire.
|
*Ahogy Osoreru kérdőre vonja bólint fejével, de nemsokra rá akkorát perdül a talajon, hogy hírtelen fel se fogja mi történik, bukfencezik egyet, majd egyik lábával térdére, a másikkal lábfejére érkezik,súlypontja a térdére összpontosul, egyik mancsa előre nyúlik, a másik pedig oldalt támaszkodik meg. Csak fürkészi a kandúr tekintetét, majd, lassan de biztosan feláll, s leporolja fehér ruháját, a kis masnit ami közben kiomlott, össze köti, csengője csilingel az egész mozgásmeneten keresztül, azt is leállítja egyik ujjával, haját is felborzolja majd eligazítja, a halványrózsaszín tincsek mind a helyükön vannak már.* - Ördög? Nem hiszem, hogy avval kapcsolatban állnék... *sétál közelebb a kandúrhoz, talán csak egy lehelletnyi távolság marad meg közöttük, a fiú szája ismét szóra nyílik* - Talán jobb lenne ha indulnánk az utunkra... *szemeiben egy kis csalódottság látható, de úgy érzi, most ez a helyes megoldás, amit nem akar a kandúr azt nem kell erőltetni, szíve össze szorul, torkára már nem jön több szó, de nem indul el csak fürkészi tovább a kandúrt*
(Többiekkel reagoltam az Édenbe!)
|
Yowaiko is elpirul, hogy képes volt ilyet kérdezni a lánytól, de ahogy lenyújtja neki a kezét, felocsúdik. Megfogja, s feláll, majd egy vonalba lépdel vele. - Jövök. - mosolyog kislányosan. - Igazából nem tűnk sehogy. - motyogja. - Ezért is kérdeztem. - pirul újra szörnyen el. Szeretné elmondani, hogy ő nem ilyen szerencsés, akaratán kívül tapasztalt, szeretne mesélni róla, de nem készült fel még mindig rá, így mély hallgatásba burkolózik.
- Nem. - leheli Atsui. - Én akarom vinni. - mondja elszántan, de kissé fulladva. - Lehet, hogy kevés az erőm, de... nem fogom elejteni. - bíztatóan elmosolyodik, s kitartóan cipeli Nantant. Mikor látja, hogy a srác újra magába zárkózik, szeretné kérdőre vonni, mégis inkább szerelméhez fordul. - Ne félj, Nantan, minden rendben lesz. - motyogja bizonytalanul, mégis valamiféle hittel a szívében. - Osorerut bízd Kokorora, ő majd kivilágítja az Árnyvilágot. Neked már semmi másra nincs gondod, csak hogy elviselj engem és azt, hogy az emlékeim nem kaptam vissza. - buta mosolyt csal arcára. Valójában szörnyen aggódik párjáért, de úgy érzi, erősnek kell mutatnia magát, hogy Nantan felgyógyuljon. - Ööö... - pillant fel Yahtohoz. - Azt hiszem, elmondta. - mondja értetlen arccal, bizonytalanul. Felnéz a védőpajzsra, látja, hogy fura, hiányos, de csak eltátja a száját. Azzal ő is belép a területre. Nyomukban halad a forrtyogó Samui és a lelkesen ugrándozó Ameliea. Takumi pedig ellovagol Tenpa hátán a Tengerpartra, hogy megkeresse Minakot, ahogy Samuinak megígérte. Nem szereti a fekete kandúrt, nem is tartozik véleménye szerint semmivel neki. Ő úgy gondolja, Mina már felnőtt nőstény, el tudja dönteni, kivel mit akar, mit enged. Viszont egyedül akart menni, így kénytelen volt lekötelezni a jégurat, hogy ne jöjjön vele.
Osoreru csak figyeli a kandúrka tehetetlenségét. Élvezi is, ahogy hangokat próbál kicsalni magából, ahogy szeretne menekülni, szabadulni, nem beszélni semmiről. Ugyanakkor bosszantja is, hogy az addig kemény, szolgai srác egyszeriben elpuhult, gyenge lelkű lett. Paradox érzések keringnek benne, melyeket próbál szelektálni, a gyengéd érzéseket kiölni, de azok nem olyan dolgok, melyek alátvetik magukat az ember akaratának. Maradnak és tébolyítják tovább a sötét lelkű kandúrt. - Hogy észre vegyelek? - hördül fel értetlenül. Egy szemernyit hátrább húzódik Kokorotól, hogy jobban lássa, majd újra közelebb hajol, hogy sakkban tartsa közelségével a kis rózsaszínt. - Örülsz? - nyomja meg mélyen a szót. Ajkai szétnyílnak az értetlen döbbenettől. Hideg fut át rajta, s nem láthatóan, de megborzong tőle. Fülei hegyesednek az ég felé, próbálná felfogni, mit mondott Kokoro, miért mondta, de csak nem jut el igazán az agyához. Ellöki magától és egy szemvillanás alatt talpra ugrik. - Mi az ördög szállt meg téged?! - rivall a srácra. Igazság szerint fél. Fél saját magától, a benne történtektől. A szíve hevesen verni kezdett, ahogy a kis kandúr kijelentette, hogy örül, hogy él, s ez zavarja őt. Még soha sem hallotta így verni azt az izomköteget a mellkasában. Zavarodottan odakap és megmarkolja a palástját, ami elfedi a testét. El akarja csöndesíteni a szívét, azt próbálja elérni, hogy ugyanolyan ütemben dobogjon, mint mindig, de képtelen rá. Dühödten néz Kokorora, nem tudja, hogy belerúgjon vagy leteperje. Utóbbi jobban vonzza, tépné, harapjá, karmolná, élvezné, s a lehető legtöbb fájdalmat okozná neki. Hogy ne szeresse őt. Elvicsorodik a döntésképtelenségtől, villódzva szemléli a fiút, akit hajdan ő nevelt fel.
      
|
*Nagyon jól tudja, hogy nem szabad erőltetetten haladni, s nem is teszi meg, mégis forr a vére, de félti is a lányt, nem akarja hogy baja essen, hiszen még ő sem tudja hogyan működnek a dolgok, viszont amíg a rablókkal volt, elég sok szexualitást látott, bár akarata ellenére. Volt olyan nőstény aki felkiálta magát, volt akit erőszakkal tettek magukévá, próbálkozni nem mertek Milánál, tudták, hogy szellemekkel diskurál és hogy hatalma van, bár ígyis kényszerítették őt olyan dolgokra amit nem akart megtenni, mégis muszáj volt* - Nekem? *zavarba jön* - Nem... rajtad kívül nem is kéne soha senki más... persze tapasztalatokat szereztem de csak elmletben.... úgyhogy még nekem is eléggé új ez az egész... *motyogja* - Miért nem úgy tűnik? *érdeklődik, de Atsui őt is meglepi és felpattan, majd elpirultan lépdel előre pár lépést, vissza néz és kezet nyújt a rózsaszín cicusnak* - Jössz?
*Yahto eközben morfondírozik magában, nem tudja, hogy elmondjon e mindent Atsuinak vagy sem, teljesen magába zárkózik és nem hall, nem lát, viszont észreveszi Atsui fáradtságát is, s kis idő múlva megszólítja* - ne hozzam én? Nem nézel ki túl jól... Én jobb állapotban vagyok... persze ha nem akarod az se gond... *mormolja majd ismét ellepik saját gondolatai, eszébe jut amikor először sírt előtte a kis kandúr és az is, hogy a lelke minden porcikája küzdött az akkor még halottnak hitt Atsuiért. Sose hitte el, hogy valakiben lakozhatnak ilyen hatalmas érzések* - Elmondta neked, hogy hogyan született meg Natane? *úgy döntött elmondja, ha másért nem, azért, hogy Atsui tudjon Nantan lelkének problémáiról, és tudjon neki segíteni, haladtak tovább, de ekkor Yahto megtorpant* - Mi történt itt? *a védőpajzs foltokban hiányos volt, ez volt Nantan ereje, ami elszállt* - Nantan... ő tartja a pajzs egy részét... biztosan ezért van kimerülve is... *teszi hozzá, majd belépnek a területre, még így is teljesen biztonságot adó*
*Kokoro most kicsit megijed, a rángatásra lehunyja szemét, majd lassan de kinyitja, kezét teljesen lefogja a kandúr, így moccanni sem tud, nem tud kibúvót, nem tudja mit tehetne, Osoreru átlát rajta, átlát a lelkén, s belsőjén, akkor pedig már hiába is tagadná, hiába akarná kikerülni a választ, hiszen mestere mindent tud, szája feleletre nyílik, de nem jönnek ki rajta a hangok, majd nyel egyet, s megpróbál betüket formálni, talán élete egyik legnagyobb ballépését követi el de nem érdekli, Osoreru életben van, mégha őt meg is öli őszinteségéért, legalább megmenthette, s ezen elmosolyodik* - Igen... *feleli halkan* - Igen, azt akarom, hogy végre észrevegyél engem... hogy eszedbejusson, létezem... *a kandúr szemébe néz, állja pillantását, szíve úgy érzi kiugrik a helyéről, közel van hozzá, közel van Osoreruhoz, mellkasa fel le vágtáz* - Örülök hogy... örülök hogy nem haltál meg... féltem, hogy későn érkezem vissza... *s talán az utolsó mondat az ami megmutatja mi is lakozik benne, aggódott a macskáért, aggódott érte mindennél jobban, megalázkodott érte, bármit megtett volna, hogy csak mégegyszer rendben lássa* - Hát tégy amit jónak látsz...
   
|
Yowaiko azért még gondolkodik, hogyan értette Mila azt, hogy nem úgy született, ahogy kellett volna Nantan lánya. Megkérdi gyorsan a szellemeket, akik kisvártatva elmondják neki Natane nem túl barátságos létrejöttét, a kínokat, s nagyjából mindent, amit a lányról tudni lehet. Aztán fogadja Mila csókját. Először ijedten, szeppenten és lassan, majd egyre izgatottabban és kíváncsibban. Megkapaszkodik a nőstényben, szédülés fogja el és őrült boldogság. Mosolyog. Bár a tűztől fél, így csak kedvesen viszonozza a szenvedélyt. Az ölelés csillapítja benne a tombolást. Csak szuszog Mila fülébe, ő is öleli, miközben azon van, hogy feldolgozza az eseményeket. - Nekem... ez elég... új. - kuncog zavartan. - Neked... volt valakid... előttem? Bárkid.
- Nincs a testében a lelke?! - kérdez vissza rémülettel a szemében Atsui. Liea közben idegesen fel-alá járkál, egyre csak fényesebb és fényesebb aura kezdi körülvenni. Samui elkerekedett szemekkel nézi őt. Nem meri figyelmeztetni, nehogy a lány megrémüljön a dologtól, amit látszólag nem vesz észre. - Induljunk. -biccent a kandúr a fejével. - Vezess vissza az Édenbe, vagy hova. Kérlek. - teszi hozzá, hogy udvarias maradjon a sráccal. Nem akar ő rosszat, csak amit mond neki Yahto, azzal nagyon összetöri a lelkét. - Nem tud valamit feldolgozni? - kérdi, s kínlódva, de követi a srácot. Aztán hátranéz, hogy öccse, barátnője, Yowaiko és a többiek követik-e. - Yowaiko! - kiált a lánynak.
- Igen? - kérdez hangosan vissza a rózsaszín nőstény. Úgy megijed, hogy ugrik egyet.
- Gyere biztonságba! Az Édenbe megyünk, vagy hova! Ott nem érhet baj! - mondja, azzal feltűnik neki Amai és Nayong eltűnte. - Az a két... idegen... hol van? - kérdi csendesen. Rápillant Takumira is. - Te nem jössz? - kiabál neki. A szőke kandúr magához tér a gondolataiból.
- Nem! - felel. - Megkeresem Minát!
- Megyek veled! - fordul is azonnal felé Samui. Ameliea ekkor megáll, s belecsimpaszkodik a fekete macska karjába és kérlelni kezdi, hogy tartsanak a csapattal a biztonság felé, mert ő tűkön fog ülni egész végig, míg Minakot keresik, hogy mi történt Nantannal. A fény eltűnik a lány aurájából, így Samui bátran szópárbajba kezd vele.
- Nem a hűségről van szó, Kokoro. - a nevét mély hangzással ejti ki, lassan, higgadtan, mintha elszámoltatná a fiút. Még mindig szorosan fogja csuklóját és ugyanolyan ábrázattal bámul az arcába. Élvezi a helyzetet, kedvére van a srác pirulása. - Szerénykedsz... az arcod most is vér vörös... a szemeid csillognak, ahogy rám nézel... a hangodban érzelmek csengenek... - kezd bele a felsorolásba, majd egy aprót ránt újra a srácon. - Azt hiszed, közel juthatsz hozzám? - durva villódzás jelenik meg íriszeiben. Valami felháborodott haragféle. - Meg akarsz puhítani a kedvességeddel? Azt akarod, hogy használjalak? Többre és bármire? - szemöldökeit egy pillanatra homloka közepépig rántja, de nem hagyja, hogy Kokoro egy miliméternyit is távolodhasson tőle. Ki akar belőle valamit csikarni, amit belül érez, de nem ért meg ésszel.
|
- Igen egy lánya... bár nem éppen úgy született ahogy kellett volna, de többet nem igazán tudok róla... igazából nem is érdekel... *Mila meghatódik azon amit a lány mondd, legszívesebben úgy ölelné, hogy egybe olvadjon testük, de csak nézi és nézi őt, le sem veszi róla pillantását, ismét közelebb hajol a lányhoz, megcsókolja, már nem tétovázik, hiszen ő is akarja, belül lángol, úgy érzi felperzselik a lángok, sokáig csókolja, szinte a lány ajkaira tapad, érzi hogy egyre jobban felemészti a tűz a lelkét, mindazonáltal nagyon jó érzésnek véli felfedezni. Mindig csak erre várt, erre a pillanatra, sose kereste más nőstény társaságát, hisz éltek benne a múlt képei, a jövő reményei... de lassan el is tolta magától a lány arcocskáját, majd lassan átölelte, hozzábújt, dorombolásba kezdett, s csak ölelte, ölelte minden szó nélkül, de talán ez többet is mondott minden szónál*
- Nem hiszem, hogy bármit is tudnék mondani... kimerült... és úgy érzem nincs a testében a lelke... *mondja komoran* - Vigyük őt biztonságos helyre, ha itt maradunk semmi jó nem fog kisülni a dologból... *féltőn nézi ő is a fiút, hiszen ugyanúgy meg van ijedve mint Atsui, csak próbálja nem megmutatni valódi arcát a többieknek, nehogy gond legyen belőle* - Tudod Atsui tényleg van pár dolog amit te nem tudsz... és van amikről tudsz tán, de nem értheted... Nantan sem tud mindent feldolgozni, ezért ahelyett hogy téged hajszolt volna vele, magába zárta a gondjait.... azt hiszem ez lesz it a probléma... *indult meg a védőpajzs felé* - Gyertek, igyekezzünk... *int majd már nem is néz hátra, neki fel sem tűnik, hogy a két macska közben nyomtalanul eltűnt*
*A rózsaszín fiú már épp elvenné mancsát, épp csak észbe kapna, de ekkor Osoreru lerántja magához, arca kipirul, szemei kikerekednek, a kandúr szavai égetik a bőrét, először nem tud megszólalni de végül mégis megteszi* - Velem? Én... én csak... *makogja* - Úgy gondolod megváltoztam bármiben is? *a kandúr szemébe néz, nem látja gonosznak őt, már többé nem képes arra, hogy gonosznak gondolja* - Én mindig is hűséges voltam hozzád... vagy nem? *nem tudja mire gondol a kandúr konkrétan, tudja hogy egyszer hibázott, de többé nem akar*
|
- Egy lánya? - kérdi meglepetten. - Nem kérdeztem tőlük. - vallja. - És... ez most meglepett... - egy pillanatra elkomorodni látszik, ám ahogy Mila megdicséri pirulását, újra elmosolyodik. Az orruk összeérintésétől izgatottá és mégis oly nyugodtá válik. Nem tudja, mi következik most, csak vár valamit. Lehunyja szemeit, bár izgatottan szorongatja Mila kezét. Ahogy a lány játszadozik érzékeivel, megérinti száját, farka táncot lejt. Egyre jobban mosolyog, míg ajkaik össze nem érnek. Forró érzés keríti magába, mint egy villámcsapás, valami úgy fut végig rajta. Megijed, de látja a nőstény zavart reakcióját. Kuncog egyet, majd átöleli. - Sejtettem, hogy az élet színes... hogy párok nem csak nőstényből és kandúrból állnak... és Atsuiék voltak az első példa erre... Nem félek... - néz a lány szemeibe boldogan. - Ha kandúr lennél, már nem élnél... soha nem engedném egynek sem ezt. - megcirógatja Mila arcát. - De ahogy beszélgettem Atsuival... ő mondta, hogy úgy érzi, többet érzek irántad, mint iránta. Nem akartam megérteni, mert féltem, hogy igaza van, hogy sose látlak többé. Aztán... - maga mellé pillant. - Azt mondták... élsz. - azzal odabújik a lányhoz.
- Kérlek... - szólal meg elhúzódva kicsit Kokorotól Atsui. - Próbáld eltántorítani Osorerut a harctól. - nem a kandúr miatt kéri, ha őszintén kellene felelnie, mit érez iránta, megvetést és félelmet táplál felé. Inkább a szeretteit óvná. - Szia. - köszön lágy mosollyal neki. Takumi csak biccent, Ameliea integet, méghozzá a lehető leglelkesebben, mert örül, hogy végül minden jóra fordult, de Samui persze ezért is a fejére olvas. Atsui felfigyel a szólításra. Boldogan hátrapillant, majd ráteszi mancsait Nan kezeire. Már nyitná a száját, mikor a srác összeesik. - Nantan! - kiáltja önkívületben a rémülettől. Hátrafordul és letérdel mellé. Nem mer hozzáérni, Yahtora néz.
- Mi történt? - kérdi értetlenül a jégúr. Ameliea is odasereglik Nan köré. Körbe-körbe járkál a közelében, észre sem veszi, hogy ideges kezd lenni, amiért a srác összeesett hirtelen és lázálomba süllyedt. Ahogy körbe-körbe jár, egyre fényesebb kezd lenne körülötte a levegő. Samui kikerekedett szemekkel nézi.
- Nantan... - suttogja aggódva a foltos kandúr. Megfogja a fiú kezét és szorongatni kezdi. - Mit látsz, Yahto? - kérdi reszketeg hangon, s kérdés nélkül karjaiba kapja szerelmét. Alig bírja el, nem aludt szinte semmit, harcolt, megsérült, felépült, még nem gyógyult fel az Osoreruval töltött időkből sem, de annyira elszánt, hogy feláll Nantannal.
- Halona... - suttogja távolabb Nayong. Mivel rájuk már senki sem figyelt, odébb álltak, s a fiú megnyitotta a jövőbe vezető kaput.
- Eszedbe ne jusson! - figyelmezteti Amai. - Ha itt maradsz, felborítod az idő és tér közti egyensúlyt.
- Tudom. Na menj már! - sürgeti a lányt, mielőtt bárki rájuk találna. Tenpa felfigel az ügyködésükre, odafordul és Takumi is látja, ahogy Amai belép a színes örvénybe. Meglepve és értetlen nézi, ahogy a lány még egy utolsót rápillant, megrémül, azzal eltűnik a kapun túl. Nayong habozik. Nézi, ahogy Ukiyo elrohan. Ha vele menne, láthatná Renjit. Biztosan láthatná végre a bátyját és boldogan élhetne. A kulcsot marokra fogja és készül bezárni vele az átjárót, mikor Tenpa megindul felé. Döntenie kell, marad és ezzel felborítja az egyensúlyt, leleplezi magukat és talán a jelenben meg sem születnek, vagy megy és ezzel egy boldog életet ad majd mindkettőjüknek a jelen világában. Gyorsan cselekszik. Beugrik a színörvénybe, majd mire Takumi odaér, már erőre kapva, az bezárul. Így a kandúrnak örök rejtély marad, kik voltak az idegenek, mit akartak, honnan tudtak ennyit, s hova tűntek.
- A legyező. - szól Osoreru, aki éppen feltámad hamvaiból. Marokra fogja, úgy szorítja, hogy az eltűnik testében, s nem marad más, csak a marka és a kezén pihenő Kokoro tenyere. - Ügyes fiú. - dicséri őt sötét mosollyal. A srác épp jókor zárta vissza az Árnyvilág kivezetőkapuját. A sötétség, melyet csak Tenpa érzett, ami a kandúrból tudták kívül ömlött, lassan erejét és tartalékát veszti, azzal mint a levegőbe fújt feketeliszt, lassan elkezd leülepedni, szétszóródni és mindenét elveszti, ami korábban félelemre adhatott volna okot. A kandúr visszatér ebbe a világba figyelmileg is. Rápillant Kokoro kezére, s mielőtt még a fiún végigfutna a lehetőség, hogy elveszi onnan, elkapja csuklóját és félig magára rántja őt. Csak ül kinyújtott lábakkal és orrnyi távolságból néz a srác szemébe. - Mi van veled? - kérdezi hideg, mégis élvezkedő hangon. - Olyan... más vagy.
 
|
- Végülis igen... Nantan olyan... sokkal kölyökebb... de te nem hallottad a kedves barátainktól, hogy van egy lánya? *fűzi még az előző szavakhoz* - Tetszik ahogy piroslik az arcod... *mosolyog, s orrát a lányéhoz érinti. nem nagyon tud mást mondani, megcsókolná de nem tudja nem e lenne annak rossz vége, valami odabbent azt súgja tegye meg, de nem mer hallgatni arra az érzésre, belső hangra, távolabb húzza fejét, s csak figyeli a lányt, eltűnődik a szemein, haján, alakján, száján... s kezével meg is érinti a lány ajkait, végig simít rajtuk, s elmosolyodik, játszadozna még egy kicsit, ha a belsője nem kéztetné még mélyebb dolgokra, hírtelen közelebb hajol a lányhoz, de közben figyeli annak minden mozzanatát, s végül szája Yowaikoéhoz ér, hírtelen kapja el, mintha csak most kelt volna fel az álomból, nem szólal meg, csak ő is elvörösödik de már látható módon, szemei ide oda járnak, néha keresi a lány tekintetét, néha pedig inkább kibújik alóla, fogalma sincs mit csináljon, ahogy azt sem tudja, hogy elrontotta e vagy sem*
*Amikor a nevét hallja, inkább össze menne olyan picire mint amilyen még sosem volt, szemeit lehunyja és nem igazán akarja hallani a végső itéletet, ami Osoreru végét jelenti, jócskán meglepődik amikor Atsui felajánlja neki, szemei kikerekednek, s egyenesen a foltos macskára néz, amikor a legyezőt átnyújtja Atsui nem kap mindjárt érte* - Figyelek! *s füleit hegyezni kezdi, mintha élete legfontosabb történését mesélné most Atsui, de talán ez így is van* - Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.... *szemeiben apró könnyek csillognak* - Nagyon hálás vagyok neked... *amikor azt mondja, hogy ő a fényvilág kulcsa egy kicsit értetlen néz, de később megérti mit akar a kandúr, arca piros lesz és elveszi a legyezőt, nyel egyet, s nem hiszi el, hogy neki adták, annyi bántás ellenére, a foltos fiú most mégis vissza adta, Kokoro szíve boldog lesz, s mosolyogva meghajol Atsui előtt* - Köszönöm neked, sose fogom elfelejteni neked... *egyenesedik ki majd a többiekre néz* - És persze nektek! Most sietek... sziasztok! *ujjong,mint egy kiskutya aki megtalálta rég keresett labdáját, majd rohanni kezd Osoreruhoz, lélekvesztve szakad mint akit kergetnek, de még vissza int, aztán csak a céljára figyel, nem telik bele sok idő és gazdája előtt terem lihegve, s fáradtan* - Vissza... szereztem... *ragadja meg a kandúr kezét, s a kezébe nyomja, majd saját ujjaival zárja össze Osoreru kezét* - Megvan... *nem ereszti Osoreru kezét* ~ Fény és sötét... lehetek én a fény a te sötétedben? *kérdi magától, magában, de nyíltan sose merné feltenni ezt a kérdést, lassabb lesz lihegése, és már normálisan veszi a levegőt, de a kezét még mindig Osoreruén felejti*
- Atsui... *lép közelebb a kék macska a foltos kandúrhoz* - Atsui... nagyon szeretlek... *öleli át hátulról, s hozzá bújik* - Bármi is történjék... én... én meg foglak védeni Atsui... én mindig veled leszek... *csuklik össze, kezei lecsúsznak a kandúr oldaláról, s esését felfogja a puha föld, eszméletlenül fekszik, teste lángol a láztól, s rázkódik a hidegtől, furcsa szavakat mormol, érthetetlent és érthetőt, egyik pillanatról a másikra rosszabbodik az állapota, s már vacog* - Fá...zom.. *nyökögi de nincs magánál, álmokat és emlékeket lát, megtörtént és meg nem történt dolgokat*
- Mi történhetett? Semmi baja nem volt eddig! *Yahto oda lépdel, s lát valamit.... valami fura képet ami Nantan eszméjében ragadt meg, valami olyat ami nem ereszti, amin a fiú nem tudott túllépni, s ez hajszolta lelkét a betegség állapotába, sőt testi erőforrásait is felhasználta, így nem maradt más választása, meg kell küzdenie testének a lelkével, s ehhez a láz is társult* - Vigyük el Halonához... ő biztosan többet tud tenni mint mi... *tanácsolja* - Nem akartok ott élni a védőpajzs alatt? Oda nem jöhet be Osoreru... *de nem így volt, a pajzs egy része legyengült, s eltűnt, eltűnt ahogy Nantan ereje, igadozott ahogy a fiú maga is, de Yume fennt tudta tartani a pajzsot, egy ideig...*
- Igaza van, vigyük az anyukámhoz, ő biztosan segít... *szólt a macskalány* - Előre szaladok és megmondom anyunak, hogy készítsen elő mindent! *rohan el meg se várva a választ*
    
|
[821-802] [801-782] [781-762] [761-742] [741-722] [721-702] [701-682] [681-662] [661-642] [641-622] [621-602] [601-582] [581-562] [561-542] [541-522] [521-502] [501-482] [481-462] [461-442] [441-422] [421-402] [401-382] [381-362] [361-342] [341-322] [321-302] [301-282] [281-262] [261-242] [241-222] [221-202] [201-182] [181-162] [161-142] [141-122] [121-102] [101-82] [81-62] [61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
