|
Témaindító hozzászólás
|
2008.07.21. 00:09 - |
Ez a terület csodálatos, egyetlen bökkenő csak az vele, hogy láthatatlan, védőburok veszi körbe amit Nantan és Yume emelt fel, és csak a tiszta szívű macskalényeknek van egyenes út ebbe a védett világba. Biztonságot nyújt mindenki számára, aki képes belépni.
|
[563-544] [543-524] [523-504] [503-484] [483-464] [463-444] [443-424] [423-404] [403-384] [383-364] [363-344] [343-324] [323-304] [303-284] [283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
- Ha nem, hát nem. - mosolyog Renji. - Meg fogom őket azért kérdezni, hátha kedvet kapnak. - mondja boldogan, s már maga előtt látja, ahogy lányai fakardokkal tanulják a művészetet, akadálypályákon versenyeznek egymással és bírkóznak vele. Aztán kilép képzelete a képből és újra teljesen Shikiyora figyel. Egyetlen szavát sem mulasztja el, figyel mindenre, csupán néha képzeletében is eljátszik pár gondolattal. - Hát ez érdekes kérdés. - mosolyodik el újra büszkén a kandúr, majd dicsérően megsimogatja Ukiyo buksiját. - Tudod... nem mindenkinek az a jó, ami neked vagy nekem. Elmagyarázom, hogy közelebb kerüljön ez a dolog hozzád. Van ott egy virág, látod? - rámutat egy fehér kis margarétára. - Neki az a jó, hogy ott van, megérleli a magvait, elszóra és ezzel biztosította a fajtájra fennmaradását. Nekem az lenne jó, ha leszakíthatnám és elvihetném Halonámnak, hogy örüljön neki, vízbe tegye és addig nézegesse, míg el nem kókad. Érted? - kérdezi kedvesen, azt sejtetve, biztos benne, hogy lánya érti őt, csupán ezt szóban is jó érzés lenne tudnia. - Persze van köztes megoldás, például, ha körbeásom és földestől viszem el anyádnak. Akkor őt is boldoggá teszem és a virág sem hal meg ideje korán. Csupán ez több energiabefektetéssel jár, amire nem minden lény képes. A legtöbben inkább gyarló módon letépik, aztán ha út közben kókadásnak indul, eldobják. Nincs bennük a másik teremtmény iránti tisztelet, illetve nem gondolják végig tetteik következményeit. - fejezi végül be a kérdésre adott választ. - Egyébként talán abban is lehet igazság, hogy a jónak és a rossznak egyenlő mennyiségben kell a világban lennie, különben felborul a rend. - gondolja kicsit mégis tovább a dolgot. Renji nevetgélve nézi Shikiyot. Végtelen boldogságot érez a szívében, ahogy játszik, imitál lánya, s az a tudat, itthon van, szerető macskalények közt, Halonájával és lányaival, s immár persze öccsével. Bólint a lánynak, helyesli a harcról és a kardról alkotott véleményét, de mielőtt megszólalhatna, meglátja Chimeit a kardjával. Renji csodálattal nézi és hallgatja a lényt, majd kardjáért nyúl. - Köszönöm. - mondja neki bizonytalanul, azzal a hüvelybe csúsztatja a tárgyat. - Érti, amit mondunk? És te is érted, amit ő mond? - kérdezi halkan, le sem véve szemeit Chimeiről. Végül a köszönő felé fordul. Meglepetten felpattan ültő helyéből és nagy mosollyal jászán fogadja eddig nem látott lányát. - Szervusz, kislányom. - köszönti örömmel. Picit bizonytalan és egyelőre a csodálása köti le, de ezt nem mutatkozik rajta igazán. - Renji a nevem, s örülök, hogy látlak végre. Visszaül, pontosan két lánya közé, hogy egyikük se érezze úgy, a másikuk jobban leköti. - Merre jártál? - kérdezi barátságosan a jövevényt.
Yowaiko te zseni vagy csillogású szemmel néz Milára, azzal gyorsan lehunyja szemeit, hogy jobban hallhassa Kormot, vagy társait. Megtudja a hely hollétét, s megígérik neki, hogy majd vezetik, ám nem úgy, ahogy ő gondolta. Egy szellem kicselezi, s beköltözik testébe, átveszi hangját és az irányítását. - Mennünk kell. - szólal meg végül Yowaiko, de a kiejtése és hanglejtése nem a szokványos. Sokat pislog és látszólagosan felesleges mozdulatokat tesz, hisz a szellem próbálgatja az új testet, amibe be tudott költözni végre.
Atsui felfigyel a rózsaszín macskalány különös viselkedésére, fél szemmel figyeli őt, de leköti Natane. Rámosolyog erőtlenül a lánykára, majd a karjaiba veszi. - Nem jöhetsz velünk. - mondja ki nehézkesen a szavakat. - Itthon kell maradnod, hogy valaki vigyázzon a házra, míg mi nem vagyunk itt. - osztja ki barátságosan a feladatot, s reméli, a kislány hamar elfogadja, hogy tudjanak indulni. - Az is nagyon fontos feladat, hidd el nekem. - magyarázza bizonygatón. - A védőburok nem olyan szilárd, mint szokott lenni, ígyhát könnyebben bejutnak ide mások. A te feladatot az lesz, hogy figyelsz, ki jön be ide, jó? Nem kevésbé nagy feladat, mint eljönni velünk. - csavarja egyre jobban a furmányát, s gyors pillantásokat vet Yahtora, hogy helyeseljen, segítsen meggyőzni Natanét. Nem akarja, de végső megoldásnak csak az maradhat, ha megkeresi Halonát vagy az öccsét, hogy ott marasztalja a kislányt.
Eközben Samui egyre jobban aggódva várja Liea felébredését. Aggasztja a fény, amit látott, nem nagyon tud mit kezdeni a dologgal, de próbál türelmes lenni.
     
|
- Nem hiszem, hogy Ukiyo szívesen venne magához kardot... Szelecske meg elég szeles..őket nem kötik le az ilyen dolgok, de megkérdezheted tőlük... Ukiyo az élrtrt hozza, én a halált.. Szelecske meg olyan átmenetes azt hiszem... amúgy nagyon hasonlít ő is anyura, csak én lógok ki, de mostmár tudom, hogy kire hasonlítok! Ha jobban megnézzük talán Szelecskében is van belőled pár vonás... *mosolyog, s valahogy el is felejti a kis duzzogó félőrült szerepét, valahogy úgy érzi most tényleg ide tartozik. - Mondd... miért vannak gonosz lények is? az egyensúly miatt? Vagy miért nem lehet mindenki jó? *már régóta foglalkoztatja ez a kérdés, de valamiért erre még nem kapott választ senkitől* - Csodás lenne egy saját kard... a kard és a forgatója mindig együttes erővel harcolnak! *pattan fel, s imitálja mintha kard lenne a kezében, mint egy lovagnak* - Jó érzés lehet egy szent cél érdekében harcolni... *huppan vissza, s akkor megjelenik Chimei a távolban ismét, de most oda megy hozzájuk, Renji kardját tartja szájában a markolatnál, s leteszi a lény elé, majd Shikyora néz, s káráló hangon mond neki valamit, nagyon érdekes és fura hangja van, mint egy madár és macska keverékének, Shikyo kuncogni kezd, de nem árulja el mit mond neki a furcsa lény*
*Ukiyo bemegy a házba a kis jövevénnyel együtt, s keres egy szobát ami még szabad, úgy gondolja ez pont jó lesz Nayongnak* - Ez a bölcső Natane-é volt... de neked is meg fog felelni nem igaz? *fekteti bele, s egy apró kis csörgőt is tesz mellé, végül leül és figyeli a szundikáló kis lényt* - Kutya és macskalény egyszerre... nem gondoltam volna, hogyilyen lehetséges, de legalább lett még egy családtag... *nézegeti, és nagyon leköti az apró lény érkezése, eközben Szelecske is haza érkezik, s meglátja nyitva az egyik ajtót, bemegy s ott találja Ukiyot*
- Ukiyo! *mondja hangosan, de a lány egy psszt-el csendre inti, s lassan mesélni kezd*
- Apa haza jött... nézdcsak kit hozott magával! *éz a bölcső felé, és Szelecske is kémlelni kezdi a kis porontyot*
- Nincs kifejezetten macska szaga....
- Igen mert ő félig kutya... neked nagyon jó az orrod, nem igaz Szelecske? *a lány elpirul*
- Hát ez már csak így van...
- Apa lement a tóhoz Shikyo után... nem mész le utánuk?
- Nem hiszem, hogy szükség lenne ott rám... *sóhajtott*
- Ugyan már... félsz? *a kis macskalány bólintott* - Te még sose láttad aput, itt az ideje hogy megindulj... *löki meg, s a lány semmi köszönés nélkül leszalad a tavacskához, de amint oda ér megtorpan, nem tudja hogy menjen e közelebb, végül úgy dönt, hogy mégis megteszi, megköszörüli hangját, s odalép a kis társasághoz*
- Sziasztok... *nyel egyet, s lassan a fehér macskára néz* - A nevem Forgószelecske... de röviden csak Szelecske... *mutatkozik be, s úgy áll ott mint akit oda szögeztek*
- Hallottam már róla valamit... egy híd köti össze a kettőt, de a szellemek erről biztos tudnak valamit... kérdezd meg tőlük, te jobban szót értesz velük... *elmosolyodik a lány második kérdésére, s bólint* - Persze hogy megyünk... ilyen bolond kérdést... Nantan a barátunk, még szép hogy sehítünk megmenteni... és persze segítünk evvel a többi barátunknak is *teszi hozzá, s elengedi Yowaiko kezét, mivel látja, hogy nagyon menni akar, mégis óvón figyeli a nőstény minden egyes mozdulatát, talán túlságosan is beszabályozza, s eltökélt terve az hogy ne tegye, nem akarja rabbá tenni, de ez általában mégis sikerül.*
*Halona Samuiék után megy, ő ért a gyógyszerekhez, s nem akarja hogy a lánykának baja essen, de amikor látja, hogy csak felesleges személy lenne, nem megy be a szobába* ~ Remélem Renji boldogul Shikyoval... talán minden rendben lesz... *mélyed gondolataiba* ~ De Renji biztosan éhes, talán a többiek is, összedobok valamit... *s már veszi is elő a fűszereket, gyümölcsöket, zöldségeket, húsokat... s mindenféle alapanyagot.*
*Yahtot jól eső érzés fogja el amikor Atsui átöleli, úgy gondolja mégis igaza van Nantannak, ez a macska tényleg csodálatos, valamiért különleges... s bárki bármit is mond igazán helyes... ahogy így elábrándozik Atsui már nem is fogja, majd mikor észhez tér kijelenti* - Igazi mntőcsapat leszünk! *nézi ő is a pöttöm lányt, mikor az Atsuihoz bújik*
- Én is menni szeretnék! Kérlek engedd meg! *könyörgőn néz a kandúr szemeibe* - Nekem is épp olyan fontos mint neked! *kérleli, s reméli, hogy Atsui bele egyezik, mégis fél a visszautasítástól, eközben Inferno a távolból figyeli a különös lényeket, pao pedig ugatve jelzi, hogy ő is menni szeretne*
        
|
Renji békés mosollyal nézi lányát, ahogy megijed, s szájához kap. Sok szörnyűséget látott, hallott, tapasztalt, ezért nem gyenge idegzetű. Persze ez nem jelenti, hogy nem aggódná halálra magát, ha minden részletet nem tudna, nagyon félti családját, annak ellenére, hogy évekig távol volt tőlük. - Nagyon bátor vagy. - teszi kezét Shikiyo vállára, mikor az elmondja, mit tett a családjáért. - Büszke vagyok rád. - szól csendesen, majd megmasszírozza picit a markában lévő területet. - Harcolni a lányom? Hm... - ezen elgondolkodik. - Meg kell tudnod védeni magad, s a testvéreidnek is. - magyaráz hangosan. - Jó, meg foglak mindőtöket tanítani pár fogásra. De fontos tudnod, s majd a tesóidnak is, hogy a tudás nem azért adatik meg, hogy mások ellen fordítsuk, hanem azért, hogy ha kell, a magunk hasznára hajtsuk. Nagy különbség. - emeli ki az utolsó mondatot picit. - Én a kardot szentként tisztelem. Ha majd megtanulsz pár fogást, készíthetünk neked saját kardot. Nemes fém, fáradságos munka, de az eredmény magáért beszél. - mosolyog boldogan, s elképzeli, ahogy ketten elkészítik A Kardot Shikiyo számára. Nem csak ígérget, hogy jóban legyen a lánnyal, eltervezte, hogy komolyan édesapa és férj szerepet veszi első helyre minden más helyett. S ennek eleget akar tenni. - Bevallom, sosem láttam még olyan teremtményt, mint Chimei. - mondaná tovább, mennyire csodálja és ezért kicsit fél is tőle, de ahogy lélekrablás és ölés kerül a beszélgetésbe, meglepődik. Ó, igen, ezt már hallotta, s már egyszer megvívták ezt a harcot emlékei szerint, ezért annyira váratlanul nem éri a dolog. - Hát... - gondolkodik el, látta-e valaha Szelecskét. - Nem, azt hiszem, nem láttam még sosem. - mondja kissé szégyenkezve.
Nayong lassan megnyugszik Ukiyo kezei közt, egy apró mosoly után magához szorítja a levélmedált, s elalszik.
Yowaiko próbál szabadulni, de mikor Mila még utána kap, már nem moccan tovább. Mindenképp át akarja ölelni fogadott bátyját, tiszteletbeli apját, de nem akarja megbátani Milát, vagy azt, hogy tovább aggódjon érte a nőstény. A kérdésre, tudja-e, hol van a Menny és a Pokol összekötőhídja, nemleges választ ad, majd ahogy látja, mennyire csalódás ez a felelet Atsuinak, a lányra néz, hátha ő tud segíteni.
Samui nyugtalanul, de végül elhagyja a terepet karjában Lieával. Beviszi egy szobába és az ágyra fekteti. Nem tudja, mi történt a lánnyal, ezért leül mellé és kezét fogva figyeli. Közben pedig reménykedik benne, hogy már nem történik semmi baj, minden rendben fog menni ezután.
Atsui felnéz Yahtora, látja belső remegését, vagyis inkább csak érzi, s mivel teljesen elgyengült a hírtől érzelmileg, miszerint Nan meghalt, magához öleli, miután a kandúr meghajol előtte. - Gyere velem. - suttogja szorult torokkal. Ahogy felordít a fiú, csak tarjta, végül a képsorozat elmesélése után elengedi és sarkon fordul, jelezve, már azonnal indulhatnak is.
- Had menjünk veletek! - kitál Yowaiko, majd kérő-kérdőn-reménykedőn Milára néz. - Ugye elmegyünk velük? - kéri kissé könnyes szemmel.
Ekkor érkezik meg Natane Atsui lábához. A kandúr először azt sem tudja, mi történik körülötte, annyira váratlanul éri a kölyöklány megjelenése. Arcáról pár könnycsepp a lány hajára esik, majd megsimogatja Natane fejét. - Ne sírj, megkeressük Nantant. Él, s mi megmentjük onnan, ahol most van, bárhol is legyen ez az ott. - mondja neki elszántan, kissé nem Atsuisan.
|
- Chimei a legjobb barátom... talán az egyetlen mióta vissza tértem a pokolból... *csúszik ki száján, majd szájához kap* - Tudod anyu sokszor hívott téged amikor baj volt... bár ő is sokat harcolt értünk... azok a macskák erősebbek voltak... én... tettem egy esküt az egyik macskának... az eskű tárgya én voltam... a családom biztonságáért én magam... *nem nézett Renji szemeibe amíg ezt mondta, ő igazán megszerette Doragont, aki mások előtt bántotta, de mégis óvta mint még soha senki, s ha ketten voltak mindig kedves volt vele, tanította és szerette őt... s lassan ő is megkedvelte a félarcú kandúrt... de az eldobta amikor öccse visza tért, úgy dobta el mint egy rongybabát, így az eskü éltét vesztette, családja már nincs biztonságban, de azért felvillan benne egy apró reménysugár, hogy apja végre haza tért, s majd vigyáz rájuk* - Taníts meg.... taníts meg harcolni...rendben? Hogy megvédhessem ami fontos jó? Tanultam kardforgatást... de nem megy valami jól... *sóhajt* ~ Mert sose gondoltam volna, hogy egyszer elkerülök tőle és hogy itt kötök ki... itthon.... - Amúgy Chimei egyáltalán nem ártalmas, amikor kicsi voltam elfogtak engem azok a macskák és ő segített megszökni, ő mindig vigyáz rám... és persze a társam, ha ő nincs nem tudok lelkeket rabolni... *szorul össze a torka* - és ölni... *néz apja szemeibe most, úgy gondolja szavainak súlya most sokkal fontosabb mint hogy csak a vizet bámulja* - Szelecske mindig ott van amerre a szél... és az igazi neve Forgószelecske... tud csillagokat küldeni az égre és forgószelet idézni... de te őt még sose láttad.... igaz? Amikor egyszer itt voltál... még csak én és Ukiyo voltunk... *ez lehet hogy kicsit értelmetlen volt a fehér macskának, de a lány nem tudta most bővebben kifejteni mondandóját,
*A távolban megejelenik a szárnyas lény, s végig nézi a kis jelenetet, örül ennek a boldog családi képnek, nem akar zavarni sem, ezért pár pillanat múlva el is tűnik és vissza megy a többbiekhez, Ukiyo időközben kicsalta anyja kezei közül az apró lényt és próbálta megnevettetni ahogy csak tudta, Halona a sokaság felé ment, nem tudta mi történt, csak bután pislogott, annyit vett ki az egészből, hogy Nantan mégsem halott, s talán még van remény, de nem akart közbeszólni, megbújt mint egy árnyék, nem szólt közbe*
*Mila nem engedi Yowaikot, félti és nem akarja hogy baja essen, furán nézi végig a jelenetet, de akkor sem engedi a rózsaszín lányt közelebb, csak amikor Atsui tüze kialszik, akkor engedi el, s engedi szabad útjára, de kezét így is elkapja mielőtt bármit is tehetne a rózsasí nőstény, s ujjai körbe fonják Yowaikoét*
*Yahto csak bólint, belül reszket, majdnem megölt egy macskát... csak mert vadul neki rontott, lassan kel fel mert idő közben a földre rogyott, s Atsuira néz, majd meghajol bocsánatkérőn* - Ne haragudj... elvesztettem az önuralmam... *egyenesedik ki* - Ezt nem kellett volna... *remény csillan a szemeiben, hogy Nantan még életben lehet, hogy még valahol létezik és nem halt meg* - Ha útra kélsz érte, engedd meg hogy én is veled tartsak Atsui... *kérleli bár pontosan nem tudhatja, hogy mit beszéltek, hírtelen arccsapásként viszont beugrik neki egy kép, Nan neki is üzen, de kép formájában, s hírtelen felordít, majd kezeit füleire teszi, s nagyon koncentrál, koncentrál arra a helyre és minden részletre, amikor pedig végetér a képek sorozata, csak bámul maga elé* - Sürgősen oda kell jutnunk... *néz most csak Atsuira* - Ha nem sietünk végleg elvész... nincs már sok ereje.... démonok, szellemek, istenek tartják fogva... egy furcsa helyen van... ahol nem létezik idő... *mondja el gyorsan mindazt amit megtudott*
*Natane is vissza érkezik kóborlásairól, de nincs egyedül, egy kölyök macska vezeti, kinek füle teljesen emberi, ugyanakkor ugyanolyan macska mint a többiek, ő vezette vissza a lányt, és előtte meg is mentette egy vízbefúlástól, most pedig diadal ittasan haza is hozta, Natane amint megpillantja Atsuit elengedi Inferno kezét és Atsuihoz szalad, nem tudja miért teszi, mégis örül a foltos macskának, bár tán úgy érzi ő az oka mindennek, most úgy rohan hozzá mintha az élete múlna rajta, s átkarolja a kandúr lábát, mivel följebb nem igazán ér, szemeiben könnyek gyűlnek, de mindet a macskafiú nadrágjába törli, senkihez nem szól, csak bújik hozzá mintha muszáj lenne, a szőkeség pedig csak figyeli, hogy hajdani kis felesége épp egy másik kandúrhoz bújik, ugyanis eldöntötte, hogy ha nagy lesz, Natane lesz a felesége és punktum!*
|
Renji csak figyeli lányát, majd elmosolyodik. - Halonát örökkön örökké fogom szeretni, ahogy titeket is. - mondja őszintén. Szeme csillog és büszke Shikiyora. - Ez csak a tokja. A kardot eldobtam mikor... Chimeit, azt hiszem, így hívják azt a lényt... szóval mikor megláttam. - mondja kicsit belepirulva, hogy nem tudja a teremtmény nevét és azért is, mert félt tőle. - Szükségem lesz rá, mármint a kardra is és a tokra is, ezért csak képletesen adom neked. Ez felajánlás. - visszaveszi a tárgyat és oldalára köti. Figyeli lányát, s rettenetesen örül neki, hogy büszke, amiért kifehéredik majd a haja. Mosolyogva hallgatja. - Úgy érzem, szeret engem, én pedig soha nem is néztem más nőstényre, mert egyik se ér a nyomába. - mosolyogva maga elé képzeli Halonát. - Ti mind az ő szépségét örököltétek. - kinyújtja karját a lány felé. - Szelecske merre van? És... ha szabad tudni... milyen esküt tettél? - szavaiból árad a végtelen kedvesség, nyugalom, béke és boldogság, mintha nem is egy harcos lenne, aki ölt korábban.
Atsui karmai kivágódnak ujjaiból, s belemélyülnek a földbe. Könny csorog szemeiből, amit a lángok azonnal párává változtatnak. A fa is szenved mögötte a hőtől, Yowaiko pedig próbál kiszabadulni Mila karjaiból, hogy megérintse a kandúrt, de nem megy neki. Samui még mindig küzd a lángokkal, aztán hirtelen észreveszi Lieát, aki teljesen fénybe borul, letérdel szaggatott, gépes mozdulatokkal a foltos macska elé és átnyúlva a lángokon megérinti Atsuit. Mindenki meglepve nézi az eseményt, Samui annyira megrémül, hogy baja esik újdonsült barátnőjének, hogy azonnal odavetné magát, de mikor látja, hogy bátyja megnyugszik, a tűz hevessége visszavesz és a macskafiú valahova a semmibe néz, féltő szívvel, de csak vár. Atsui révületbe esik Nan hangjától.
- Nan... - mondja ki a fiú becenevét, amit visszatérése óta most használ először. - Él... - suttogja. - Hallom őt... - motyogja. A lángok elalszanak, Liea egy pillanatra csak fénnyé lesz, majd elájul. Samui felveszi a földről és értetlen bámul hol a nőstényre, hol bátyjára. - Yowaiko... - tér vissza Atsui is a világba. Arcán végigfolyik pár könnycsepp. - Hol van a Menny és a Pokol közti ösvény? - kérdezi, majd Yahto felé fordul. - Nem akartam, hogy ez legyen... csak meg kellett keresnem magam.
|
- Nagyon aranyos! *ujjong Ukiyo, de amikor Shikyo elrohan ő is ledöbben, igzából nem gondolta volna, hogy a lány ennyire kiakad és ilyen durva lesz apjukhoz* - Vigyázni fogunk rá! Igaz anyu? *néz fel mikor Renji azt kérdi, hogy nem e baj e a csöppség származása*
- Persze hogy nem baj... ne is kérdezz ilyen butaságot... ő ugyanolyan családtag lesz, mint a többiek! *mosolyog, majd a kezébe kapja a kis jövevényt, s figyeli a kadúr távozását, aztán igyekszik megnyugtatni őt*
- Eskü... én is tettem egy esküt... *a lány szemeiben könny csillan, majd feláll és apjára néz* - Ennyi év után... ennyi év után is szereted az anyukámat...? Mostmár itt maradsz végleg? soha többé nem tűnsz el? Ha mégegyszer eltűnsz, sose bocsájtom meg neked... *veszi el a kardot, fogott már kezébe ilyesmit, amikor Doragon tanította titokban, hogy hogyan is védje meg magát, aztán kidobta mint egy felesleges hulladékot... végig simít a kardon, majd vissza nyújtja neki* - De ha én épp nem leszek ott, akkor megölnek, azt pedig semmiképp sem akarom... mégiscsak az apám vagy... ne haragudj... *nézi tovább a vízben magát, de a kardot Renji felé tartja* - Ugyanolyan fehér lesz a hajam mint a tiéd... azt hiszem... *simít a tincsekbe, majd apjáéra néz* - Igen... azt hiszem rendben van így... *hagyja el valvány mosoly az arcát* - Tudod amíg a burok nem volt... ami megvédett volna minket, addig ez az egész hely nagyon rossz volt... mi is harcoltunk, küzdöttünk az életünkért, ahogy csak te... azt hiszem sose fogom megérteni, hogy mi miért történt... de ha anya szeret téged akkor ez így rendben van...
*Amikor Atsui átöleli Yahtot, ő meglepetten néz Atsuira, s már szinte sajnálja amit tett, amikor az égni kezd megijed* - Atsui... nem... nem gondoltam komolyan, hogy hallj meg! *próbál közelebb férkőzni a kandúrhoz, de a lángok már őt is égetni kezdik, ezért nem mer közelebb lépni, Mila átöleli Yowaikot*
- Atsui mi a fenét csinálsz? Hidd el nekem! Nantan nem halt meg... eltűnt de biztos vagyok benne, hogy életben van, hallod amit mondok? *S mint egy villámcsapásra terem ott egy halovány árnyék, de ezt Atsuin kívül senki sem láthatja*
~~ Atsui... Atsui... hallod a hangom? Itt vagyok Atsui... *még nem ért el a kandúrhoz, csak hangját küldi az ifjú macskának, s közben igyekszik a macskához lépdelni, de annyira kimerült, hogy lépéseit elnyeli a tűz pattogása ~~ Atsui... keress meg engem, vigyél el innen... rossz hely ez és álnok... segíts Atsui... *amikor oda ér megérinti a kandúr arcát* - Nem vagyok álom... és még nem járt le az időd... azt ígérted vigyázol majd rám... örökké... hát találj meg... ments ki innen... keress a pokol és a menny közötti ösvényen, kérd Yowaikot, hogy mutassa az utat... ne halj meg... élned kell Atsui... mert... *nem tudja befejezni mondatát, ereje amit Atsui felé küld, kialszik, s a macskalény halvány képe eltűnik, ő maga pedig abban a sivár világban marad, ahol nincs más élet csak ő, a sötétség, a kín és a szenvedés...
|
Atsui értetlenül fogadja Yahto kitörését, majd ahogy arcon vágja őt a fiú, tényleg a földre hull. Az esés közben gyengéd pillantást küld a fiúnak, jelezve, nem haragszik és megérti a haragját, hisz tudja, hogy Nantan miatta lett beteg és azzal, hogy elment, újabb fájdalmat okozott szerelmének. Csak hallgatja a kandúrt, nem ellenkezik a vádakkal szemben, sem az ütések, karmolások ellen. Jogosnak érzi, s úgy emlékszik, a kölyök beígérte neki ezt, ha újra sír miatta Nan. Lassan feláll, majd ahogy Yahto a fának löki, hogy lecsillapítsa, magához rántja és átkarolja. Már épp bocsánatot akar kérni, mikor elhangzik a bűvös szó, a megölted. Elengedi a fiút, csak néz rá, de az a földre rogyik. Félig önkívületi állapotban hallgatja végig a további mondatokat, melyekbe egyre jobban belereszket. - Nantan... nem... Nem halhatott meg... - suttogja rémült arccal.
Yowaiko gondolkodás nélkül elkapja Mila kezét és rohanni kezd a hang irányába. Atsui megtántorodik, csupán a fa tartja lábon. Aztán ahogy felfogja, hogy mi történt, hirtelen összeesik és a fájdalomtól üvöltve lángra lobban. - Mila! - sikkant a lány, ahogy meglátja a lángcsóvákat. - Meg akarja ölni magát! - kiáltja, azzal még gyorsabban szedi a lábát. Samui a csóktól részegülten néz oda, ám azonnal felfogja, mi van, mert érzi bátyja fájdalmát, haragját, s tébolyát. Lieát bizontság felé lökve ő is elindul a foltos kandúr nevét kiabálva.
- Atsui, állj meg! - rivall bátyára, de az fel sem fogja a külvilágot, elemészti a kín. Samui jeges vizet lő mancsaiból rá, hogy kialudjanak a lángok, vagy ne sértsék Atsuit, de nem tud sokat tenni. Yowaiko rémülten néz Yahtora, majd vissza Milára, s kéri őket tekintetével, segítsenek, tegyenek valamit. Ameliea bizonytalan léptekkel közeleg, félig ébren van, félig elhomályosult látással, kinyújtott kézzel lépdel a lángoló macskafiú felé.
Renji boldogan karolja át Halonát, azonnal csókot ad a nyakára, beleszippant soha nem feledett, de oly régen érzett illatába. A kicsi felébred, ahogy megsimogatják arcocskáját. Kinyitja nagy piros szemeit és óriásikat pislogva néz a nőstényre. Csak lesi, ahogy a szerelmesek csókot váltanak, majd ásít egyet. Renji végtelen boldogsággal öleli át Ukiyot is. - Rettenetesen vártam már, hogy újra itt lehessek veletek. - mondja hálásan. - Delsin... nem tudom, boldog-e. - szól kissé szomorkásabban. - Két éve, a háború megnyerése után elindultam megkeresni anyámat, mert híre ment, hogy még él, de a kutyák magukkal hurcolták. Ráakadtam, de addigra késő volt, már csak a kicsit tudtam megmenteni. - lenéz a csöppségre, majd bocsánatkérőn Halonára pillant. - Kedvesem... elfogadod őt úgy is, ha kutyavér is folyik ereiben? - kérdi félénken, majd letérdel a lánya elé. - Veletek maradok, igen. - mosolyodik el boldogan. - És hoztam nektek egy barátot. - mutatja meg a kisnősténynek is a pöttömöt. - Ő itt Nayong. - a kicsi Ukiyot is megnézi, majd egyik kezét kinyújtja a lány arca felé. Megcsillan közben fekete levéllánca is, ahogy fény éri. Aztán a boldog pillanatot Shikiyo szakítja félbe. Renji döbbenten néz rá. - Kislányom! - kiált a kölyök után. - Sajnálom, hogy nem voltam veletek, de mostantól mindig itt leszek! - kétségbe esik kissé, amit a kicsi is megérez, így keserves sírásra kezd. - Kérlek, vigyázzatok rá. - adja Halonának Nayongot, majd megsimogatja Ukiyo fejét. - Én megpróbálom megbeszélni ezt Shikiyoval. - magától is elindult volna, de ahogy Chimei meglökdösi, kissé megijed. Fél a jószágtól, mert annyira különleges, hogy nem tudja elhinni, hogy nem szeszélyes. Végül beadja a derekát neki és a lánya után megy. Megáll tőle távolabb, s nézi őt. Fogalma sincs, hogy közelítsen hozzá. - Tudod... - kezdi halkan -, mielőtt Halonát megismertem, én egy herceg legjobb barátja voltam. Örök hűséget és szolgálatot fogadtam neki, aztán beleszerettem édesanyádba és többé nem tudtam, melyik eskümnek tegyek eleget. - mesél kellemes halksággal. - Nagyon nehéz volt titeket itt hagyni, de segítenem kellett Delsinnek, mert erre tettem fel az életem. Egy harcos számára ajándék az élet... az élet, amiben szerelme van, hát még ha gyermeke. De ezt az ajándékot csak akkor élvezheti, ha a kötelességét teljesítette, különben mindent elveszít. A hűtlen harcost lefejezik, vagy önmaga vet véget az életének. - ahogy ezeket kimondja, lassan elindul Shikiyo felé. - Ha meghaltam volna... most nem lehetnék itt. - kedves mosoly van arcán, szeretné megbékíteni a lányát. - Mikor csapkodtam a kardommal... mindig arra gondoltam, hogy nem lehet senki jobb, gyorsabb vagy ravaszabb nálam, mert akkor anyádnak tett esküm nem tudom beteljesíteni. - lassan közeleg, majd leül egy fél méter távolságban a nősténytől a partra. - Fura dolog ez, mert az átlag harcosnak nincs nemesebb halál, mint csatában elhullani. De ahogy harcoltam az életemért, Delsinért, anyámért, Nayongért... rájöttem, hogy nekem szégyen lenne csatamezőn elesni. - lecsatolja oldaláról a kardtartóját és Shikiyo felé nyújtja. - Neked adom, jeléül, többé nem megyek el. Ha te vigyázol rá, csak ott védhetem meg a macskalényeket, ahol te vagy. Rendben lesz így?
|
*Amikor Yahto észreveszi a foltos kandúrt rögtön neki ront, dühösen és minden köszöntés nélkül csap le rá öklével, akkorát üt mint még soha és lehet, hogy a földre is kényszeríti evvel Atsuit* - Te szemét! Te gyalázatos álnok macska! Te utolsó rohadék!!! *üvöltötte neki miután megkapta a kijárt öklöst* - Mégis mit képzelsz te magadról? Hol a fenébe voltál? Nem megmondtam neked, hogy vigyázz rá, hogy vele légy? Mit képzelsz magadról, hogy csak így beállítasz, mintha semmi sem történt volna? Te dög! *esik neki, s ahol csak éri sebeket ejt a kandúron, de Yahto nem túl erős macska, így csak kisebb vágások láthatóak ami után vér sem serken* - Ha ezt tudom nem adom őt neked! Ígérted hogy megvéded őt! Most nézz magadra, szörnyeteg vagy! *dühösen dönti a kiégetett fának törzséhez Atsuit, s eközben könny csillan szemében* - Nem elég neked hogy megölted? Nem elég hogy elvetted tőlem őt? *lehull a puha fűre* - Most csak így vissza jössz és azt hiszed minden megoldódik... meghalt... eltűnt... elporladt a teste érted? *pattan fel, s nem hagyja szóhoz sem jutni a kandúrt* - Nem jöhet többé vissza és ez az egész csak miattad van! Miért is nem árultalak el... miért hagytam, hogy életben maradj? *s csak most hallgat el, decsengője nyakában még mindig csilingel, de végül az is abba hagyja, dühe valahogy egy kicsit kiszáll belőle, mivel Miláék nincsenek messze, a nőstény meghallja a kiabálást*
- Yowaiko... gyerünk gyorsan menjünk a hang felé, ha jól hallom ez Yahto... és.. és ha Yahto ordibál akkor ez csak Atsui lehet... gyerünk siess *emeli felé kezét, hogy felhúzza és minél hamarabb elindulhassanak a kiabálás vagy inkább örjöngés színhelyére, Halona végre megmoccan, s megöleli Renjit, egy ideig nem is szakad el tőle, csak hogy megnézze a kis apróságot, majd elmosolyodik, s végig simít a csöpp kis lény arcán*
- Gyönyörű kisfiú... nagyon hasonlít rád Renji.... *ad apró csókot a kandúr szájára* - Örülök, hogy minden rendben van... Delsin végre boldog lehet... *fordul most lányai felé* - Gyertek lányok, itt van apa... *Ukiyo közelebb lép, s végig méri a férfit, de az szinte semmit sem változott, megismeri őt és lassan de átöleli*
- Isten hozozz itthon apu... *bújt a kandúrhoz, jóleső volt számára* - Mostmár velünk maradsz? *kérdezte és fejét oldalra biccentette* - Szelecske is nemsokára jön... biztos ő is örülni fog hogy haza jöttél... hiszen végülis ő is a te lányod! *mosolyog vidáman, de Shikyo nem lép közelebb, ő megtartja a maga kis távolságát és dühösen néz az idegen felé*
- Szánalmas vagy... Ukiyo hogy tudod te őt apádnak hívni? Mégis hogyan? Évekig nem is volt velünk, nekem semmi közöm ehhez az alakhoz* szemei teljesen belemélyedtek Renjiébe, majd sarkon fordult* - Gyerünk Chimei... sok dolgunk van... nem érünk rá idegenekkel játszadozni! *indult meg, de Chimei úgy érezte, ezek nem az igazi érzései, csupán megkeményítették az évek, azért viselkedik így, s nem ment utána, egy helyben maradt és furcsa káráló hangján próbálta vissza csalogatni, de a lány túl büszke volt, s elvonult a kis tóhoz, ami még a védőburok alatt volt, ott duzzogot, Chimei sem tétlenkedett, Renji mögé álllt és megböködte, hogy induljon utána, szinte tolta, Halona nem szólt bele lánya mondandójába, tudta hogy ez nem az a régi Shikyo már, és erről csak ő tehet, Shikyo eközben nézegette a tóban saját mását* - Miért is hasonlítok rá... teljesen kifehérszik a hajam és olyan lesz mint az övé... bár ne is tértem volna vissza Doragontól... *beszél magához, s össze kuporodik apróra, csak nézi tükörképét a vízben*
|
Ameliea csak ül az egyik fán, mikor a kandúr megjelenik a kis csomaggal. Énekel, azóta is azt a dalt fújja szabad perceiben, amit először énekelt Natanénak, miután a kislány eltűnt. Azt gondolja, ha sokat ismételgeti, Natane egyszer csak még a legtávolabbi zugban is, de meghallja, felismeri és visszajön. Nagyon megszerette az apró nőstényt, s ahogy lassan elveszítette önmagát, a lány úgy lett szomorúbb. Samui elment Zoyjal, ami miatt Liea nagyon sokat sírt, de nem adta fel a reményt. Csak nézi az idegent, s várja vissza Natanét, Atsuit, Samuit, Nantant, s mindenki mást is, aki elment.
Ezen a furcsa napon Samui is visszajött, mintha csak tudta volna, hogy újra felvirágzik az Édenben az élet. Liea sikítva az örömtől leugrik a fáról, melyet hajdanán Atsui megégetett és addig rohan, míg át nem tudja ölelni a jégurat. A fekete kandúr sután öleli át, de örül, hogy ennyire hiányzott a lánynak.
- Ne sírj. - kéri csendesen. - Visszajöttem.
- Hogy tehetted ezt velem?! - kérdezi tőle Ameliea, s megüti a kandúr mellkasát. Tekintetük találkozik, a a nőstény többé nem tud uralkodni magán, megcsókolja a fiút. Atsui mosolyogva megy el mellettük, sokat beszélt testvérével az ügyről, s világossá vált mindkettejük számára, hogy az a lázálommal teli éjszaka bizony valóság volt. Egy érdekesen beteljesült szerelem éjszakája, vagy valami hasonló. A foltos kandúr odamegy a megégetett fához, s mélyet sóhajt. Bűntudata van, amiért itt hagyta Nant, amiért mindent kipróbált, amit nem szégyellt, csakhogy megtalálja önmagát. Arra kell rádöbbennie, hogy most, hogy újra itt van, nem meri megkeresni és nem mer a szemébe nézni, mert akkor el kellene neki mondania mindent.
Yowaiko, mint Atsui eltűnése után minden nap, épp rajzol a földre egy lángocskát, mikor Mila megszólítja. Meglepetten felnéz rá, majd olyan mosoly jelenik meg arcán, amilyen régen nem, egy örömteli mosoly. A lány nyakába ugrik és könnyezve ad sok puszit a bőrére. - Te egy zseni vagy, Mila! - sikítja örömmámorban. Szájon csókolja a lányt, azzal újra hozzábújik. - Erre nem gondoltam. Mindig hívtam őt, de soha sem jött. És nem tudtam, miért. Azt hittem, mindenkit el akart felejteni, hogy új életet kezdett... De lehet, hogy él! - ám az öröm nem tart sokáig, lehervad a mosolya. - De Atsuit ez sem hozza vissza.
Renji meghökken a furcsa lény láttán. Megtorpan és feszengve kardot húz. Nyugodtan, remélve, hogy ezzel nem vívja ki maga ellen a teremtmény haragját. - Nyugi... - mondja neki bársonyos hangon. - Én csak... jöttem. - mondja végül ügyetlenül. - Nem akarlak bántani. - magyarázza Chimeinek, ám ekkor megpillantja a lányát, akit fel sem ismer. Csak kémleli őt, gyönyörködve fürkészi szemeit, fut végig alakján. Fogalma sincs, kit lát, csupán azt érzi, köze van ehhez a macskalényhez. - Renji vagyok. - mutatkozik be. Reméli, mond valamit neve a lánynak, s nem küldi rá Chimeit és Paot, ám ekkor egy angyali hang szólal meg és ő mindent elfelejt azon kívül. - Halona... - ejti ki a nevet, amit évek óta csak szívében őrzött. - Halonám, gyönyörűséges csillagom! - kiáltja el magát örömében. Az ő szemébe is könnyek gyűlnek, a karjdja a porba hull, s ő futni kezd a nőstény felé. - Annyira sajnálom, hogy elmentem! Annyira sajnálom, hogy nem lehettem veled, szerelmem! - a szavak csak úgy ömlenek szájából megállíthatatlanul. - Annyira hiányoztál és annyira féltem néha, hogy sosem látlak viszont! - könnyei is peregnek rendesen a boldogságtól. - Delsin vára megmenekült, éli királyságát, a kutyák eltakarodtak és... - ekkor megtorpan és bizonytalanul felmutatja a kezében tartott kis csomagot. - Megtaláltam őt. - leveszi a pici fejéről a lepelt, s egy szürke üstök bújik elő belőle, egy szendergő újszülött. - Az öcsém. - újságolja boldogan. Aztán észre veszi Ukiyot, akit azonnal felismer, hisz vonásaiban teljesen azonos Halonával. - Kislányom! - ujjong a lányra. - S te... - ekkor Shikiyora pillant, s rájön, hogy ő a másik lánya. - Megnőttetek! - rikkantja boldogan, azzal kitárja szabad karját, hogy a szeretett nőket végre magához ölelhesse. - Olyan sok mindenről maradtam le... - szól már csendesebben, de az örömünnep még vígan él a szívében.
|
*Natane szinte kifordult magából, s a sok sírás után mintha némaságot fogadott volna, alig beszélt valakivel, és ha beszélt is akkor is csak egy két szót, nem látszott többé rajta a gyermeki mosoly, mintha elvesztette volna a legfeéltettebb kincsét, mindent amilye volt eddig... néha Ameliea nyomában járt, néha csak úgy volt, bár mindenki próbálta felvidítani, de senkinek se sikerült, úgy gondolta Atsui az aki mindenért hibás, amíg ő nem volt, apja néha szomorú volt, de mégis vele volt, most pedig eltűnt. Egyik nap amikor úgy érezte nem bírja tovább, kilépett a biztonságot adó burok alól és Atsui után szökött, bár nem tudta merre ment, de ő mégis elindult valamerre, talán a saját útján... vagy épp másén*
*Milát nem nagyon zavarta, hogy Yowaiko mindenfelé követi, vagy a sarkában van, viszont Nantan eltűnése őt is nagyon megrázta, s ő is kicsit magába fordult, minden emlék felelevenedett képzeletében, s nem hitte el ami történt... ilyen váratlanul és hírtelen... mégis úgy gondolta hogy tovább kell lépniük mindannyiuknak azon ami történt. Sokat nézte a csillagokat és próbált azért magyarázatot találni* - Yowaiko... *szólt amikor hírtelen kipattant fejéből egy kósza gondolat* - Nem gondolod, hogyha Nantan meghalt volna, látnánk a szelemét? Biztosan látnunk kéne... nem tűnhetett csak úgy el... vagyis... te látnád... *javította ki mondatát*
- Azért én aggódom Sohno miatt... nem szokott ennyire távol távol lenni tőlem... vajon mi lelhette? *gondolkodott el a dolgon, s nem értette Sarasa miért van meg ilyen könnyen a többi kis kedvence nélkül, végül felállt* - Elmegyek és megkeresem... lehet hogy valami baja esett, vagy csapdába ejtették és nem is vettem észre... *morfondírozott magában a dolgon*
*A vendéget először Chimei észleli, s mivel már nem volt megkötve, furcsa hangokat kiadva megy a "vendég" felé, s jelez a benntlévőknek, de csak egy lányka jelenik meg, haja már szinte fehérré vált, de még őrzi régi vörösségének apró szálait, ismerős neki a kandúr, valahonan távolról, valahonnan messziről... tán álmaiból? vagy az valóság volt? * - Chimei elég... *tekintetét fürkészi a férfinak, majd a kezében lévő kis batyut* - Ki maga? *kérdi mivel nem ismeri meg apját... rég látta és utána is eltűnt, azóta nem látták... a távolban kutya ugatás hallatszik, s Pao is fürkészni kezdi az idegent, meg meg szagolja, de ő nem olyan ellenséges mint Chimei, a lány szemei még mindig Renjit fürkészik, ismerős neki de egyszerűen nem tudja, hogy honnan*
- Renji... *szólt egy hang a távolból, s valami a földre hullt, amit a nőstény a mancsában tartott, kezei megremegtek, egyik lába előre lépett, de a másik csak nem akart megmoccanni* - Renji... *ismételgette a nevet, s most szemeiben örömkönnyek csillogtak, mégsem moccant, csak állt mit aki kővé dermedt, szemei a kandúrra meredtek, nem vette le róla pillantását, s valahogy úgy érezte, szíve sokkal szabadabbá válik*
- Apa? *Ukiyo is megejelnt, az ő emlékezetében mélyen élt apja mivel félt tőle először, s minden vonását megőrízte emlékezetében, nem csodálta hgy anyja ledöbbent, de ahogy vég futott tekintete Shikyon, nem tudta elhinni, hogy ő nem ismeri fel, igaz vele olyan dolgok történtek amik akár a legszebb pilanatokat is elfeledtetik*
*Yahto mióta Nantan eltűnt nem látött jövőt, álmokat... minden eltűnt, s ez dühítette, az is hogy Atsui eltűnt, s most valamerre kóborul, mit sem tudva a macskafiú eltűnéséről, semmibe foszlásáról. Ő sem volt ott, nem látta, de talán jobb is volt így* |
Samui mély sóhajjal lendül túl az érzelmi válságon. Az utolsó jégcsepp is a padlónak ér, s széttörik, majd felnéz a lányra. Erőlteti magát, hogy nézzen a szemébe, hogy ezzel is büntesse önmagát. - Nem tudom, mi történt... - motyogja. - Csak feküdtem... és a tűz... mindent elborított... Láttam a lángokat... éreztem, hogy forró körülöttem minden... Szédültem... Olyan valóságos volt... De... ugyanakkor... olyan volt, mintha az egészet csak álmodnám. - mesél halkan egy élményről, amiről valójában nem tudja, megtörtént-e, vagy csupán a lázálom emléke maradt meg benne ennyire mélyen. Bűntudata van, ezért már nem bír tovább Zoy szemébe nézni, újra lehajtja a fejét. - Fogalmam sincs, valóban igaz volt-e, Zoy. És nem mertem megkérdezni. - suttogja félve, hogy talán mégis megtörtént, amit álmodott, s nem csak a láz hozta. - Ha arra a napra gondolok... homályos minden... mégis... - maga elé emeli mancsait. - Még most is érzem a kezemben a meleget.
Ameliea nagyon elcsodálkozik, mikor a lány azt mondja neki, lehetségesnek tartja, hogy Atsui az anyukája. Belsőjében kicsit elmosolyodik, ugyanakkor szomorúvá is válik, amiért Natanénak nincsen anyukája. Végül úgy dönt, nem szól semmit ezekről a dolgokról, ráér elmondani neki, hogyan keletkezik a kiscica. Inkább mély levegőt vesz és elgondolkodik kifújás közben, milyen dalt ismer. Aztán rákezd egy szépen csengő, kellemes dalra. - Életünk egy hosszú tánc, soká tart, hosszú lánc, ám véget ér. Bár az ősidőktől szól, bennünk él, halljuk jól, nem értjük még. - Megsimogatja közben Natane arcocskáját és elmosolyodik. - Járnod kell, tehát lépj, ám bár most születtél épp. Ugyan elbukhatsz, nézd, e tánc vár. Melléd áll, te kis sztár, mindig véled együtt jár. Egész lánc kering, lám, terád vár.
Atsui, ahogy látja párja vívódását, hirtelen megijed és elfelejt kínlódni. Csak figyeli a fiút egészen addig, míg el-el nem kezd tűnedezni. - Nantan! - suttogja rémülten, s négykézlábra erőlteti magát. Őrülten fáj neki, de nem akar törődni vele. - Valakiii! - ordít fel kétségbeesésében. - Valaki segítsen! - üvölti, s kabátkájából kiesik a napló is. Majd ahogy kialszik testén a lángolás, elájul.
Yowaiko egy pillanatig nem érti, kire kiabál Mila, aztán csak elmosolyodik. Bólint a lánynak, majd a szellemekre néz. Kinyújtja kezét, s hozzáér az egyikhez. - Kérlek... - szól halkan. - Menj el. - kirázza kicsit a hideg az érintéstől, de nem veszi el a kezét, ezért a szellemek hátrálnak meg. - Igen, de nem foglak bántani titeket. Csak... hagyjatok minket... kettesben. - válaszol az egyiknek, mire azok lassan szétszélednek. - A legtöbb azért nem megy el, mert nem kéred, hanem parancsolod. - szól Milához is immár. - Érző lények ők is, még akkor is, ha már meghaltak és nincs testük, mint nekünk. Másrészt... a mi energiánkból tudnak táplálkozni. - meséli. - Szükségünk van egymásra, mi etetjük őket, ők informálnak minket. - megmelengeti azt a kezét, amivel megérintette a szellemet. Kissé lefagyott tőle az ujja, de nem vészes. - Atsui... Atsui túl sok mindenen ment keresztül. - sóhajtja szomorúan. - Visszajött Nantanhoz, mert szereti. De nem vagyok benne biztos, hogy olyan emlékkel, amiket azután kapott, hogy a régieket elvettem tőle, Nantannal is tud majd maradni. - kicsit jobban bújik a lányhoz. Aztán, ahogy Mila magával húzza, kirántja ebből a szomorkás pillanatból. Elmosolyodik. - Én is téged. - mondja. Elpirul, ahogy sok puszit kap, majd ahogy Milára néz, mögötte észrevesz valamit. - Nézd! - mutat rá a félig megégett fára a távolban. Felnéz az égre, s látja a védőburkot. - Korom szerint baj van. - mondja félősen, s megszorítja a lány kezeit.
Később:
Ameliea is próbálta Natanét helyre rázni, de neki se ment. Odaül Atsui ágyára és megsimogatta a kandúr arcát, mire az felébredt, majd miután rájött, hogy a tettével mit idézett elő, elment. Elment, hogy megkeresse szülőföldjét, vagy valamit, ami után hajtotta bent valami. Hiába próbálta őt Yowaiko és Ameliea is visszatartani, hajthatatlan volt. Azt kérte, vigyázzanak egymásra, az öccsére és Nanra, azzal hogy eltávolítsa magától azokat, akik meg akarták állítani, lángra lobbant és elment. Nem tudta meg, hogy Nantan semmivé lett, csak keresett valamit. Yowaiko is sokat sírt, szerette Nant és sajnálta, hogy a szerelmük így széttört. Félt, hogy előbb vagy utóbb az övékkel is ez lesz, ezért egyre jobban kapaszkodott Milába, kevés szabadidőt hagyott neki, mindig a közelében akart lenni.
Egy nap Renji érkezett.
Kezében egy fehér lepelbe csavart kis csomaggal ácsorog az ismeretlen területen. Szíve hozta ide, valójában fogalma sincs, hol van. Csak áll és néz, látja, hogy lakott helyen jár, de óvatosan közeledik. - Halihó. - szólal meg. Hangja mélyült kicsit, szabad keze pedig kardja markolatán van, hogy ha támadás éri, azonnal védeni tudja magát és a kicsit. - Van itt valaki? - kérdi hangosabban.
|
-Oliver nyilván valahol kószál,jó kandúr macska létére!*Mosolygott.*-És ak is rókám is valahol cikázik,sosem bír egyhelyben maradni ezt te is tudod!*Bökte meg a fiú hasát.*-Az emlegetett nagymacskánk pedig itt van!*Nézett hátra Jukira aki első két mancsával feltápászkodott az ágyra és érdeklődően fülelt,farkával ide-oda csapkodott.* |
~ Biztos vagyok benne... *mosolygott* ~ Te jó ég, hol van Sohno,.... észre se vettem, hogy nincs velünk... *pattant fel, de nem érezte hogy baj lenne, így vissza ült* ~ Hmmm és tényleg merre van a cicád Oliver? Őt... aputól kaptad nem igaz? És a kis fényecske amit tőlem? *érdeklődöt mert már rég nem látta őket* |
-Ha te mondod bzitos így lesz!*Ölelte ő is meg a kandúrt és hozzábújt teljesen.Szeretett volna kicsit elemenkülni az elől a felelősség elől hogy hamarosan gyerekük lesz akiért felelniük kell és valami bajuk lesz az ő hibájuk lesz.*-Már csak azt remélem hogy Juki és Sohno is jól fogja majd viselni ha nyúzza őket a kicsi!*Nézett fel a fiúra elvigyorodva.* |
~ Nem lesz baj, nagyon jó anya leszel, a világ legjobb anyukája! Nem szabad így gondolnod erre a dologra rendben? *adott puszit a lány homlokára* ~ De ha megszületik akkor utána nagyon kell majd vigyáznunk rá... ez a kapocs ami minket örökké összeköt... örökké... mindig... soha többé nem gondolkdhatunk már egy személyben,... *ölelte át* |
-Rendben drágám!*Kuncogott vidáman.*-Nekem tökéletesen megfelel!*Mosolygott de egy kicsit elgondolkozott majd megsimogatta Juki fejét.*-Nem a kölyöktől félek hanem...attól hogy elkényeztetem,vagy túlságosan aggódó leszek és esetleg keveset engedek meg neki,vagy épp ellenkezőleg,túl sokmindent!*Sóhajtott fel aggódóan.* |
*Yume csak pislogott* ~ Nikko? Nekem a legjobban a Tori tetszik... nem lehetne akkor már Nikko Tori? Nikko lesz a főneve, de én Torinak hívom majd jó? *mosolyogva nézett a lányra* ~ Megfelel így neked? *kérdezte gondolataiban, s közben arrról is elábrándozott, hogy milyen gyönyörű is az ő Sarasa-ja* ~ Remélem nem félsz a kölyküntől... szeretnék nagon jó apa lenni... de kicsit én is félek hogy nem sikerül... |
-Szerintem lehetne Nikko,nekem ez a név tetszik a legjobban!*Mosolygott a kandúrra.*-Kialudtad magad?*Kérdezte kiváncsian Yume-t.Juki is közben az ágy melletti fekvő helyzetéből felült és kiváncsian kémlelt a két macskalényre.* |
*Yume nem aludt sokat éppen hogy csak visszanyerte erejét és felkelt, megrázta fejét majd rögtön Sarasara nézett* ~ Na? Kitaláltad már? Hmm? *érdeklődött, s fény csillant szemében, nagyon izgatott volt és nagyon boldog is* |
-Rendben szivem...*Nyugtatta kezét Yume homlokán kedvesen mosolyogva.Majd mellé feküdt és óvatosan simogatva a fiú homlokát gondolkozott hogy mi is legyen majd a fiú neve mert ugyanis ötlete sem volt.Még nem kellett ilyeneken gondolkodnia és most is hirtelen érte a dolog.* |
[563-544] [543-524] [523-504] [503-484] [483-464] [463-444] [443-424] [423-404] [403-384] [383-364] [363-344] [343-324] [323-304] [303-284] [283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
