|
Témaindító hozzászólás
|
2010.10.07. 18:54 - |
Ez a hely egy macskalénynek se biztonságos, ez a híd köti össze a menny és a pokol kapuját, itt dől el, hogy ki hol végzi, vagy esetleg ki ragad a szellemvilágban, vagy ezen a kóbor helyen. Belépni csak azok tudnak bűntetlenül akik valamilyen mentális képességekkel rendelkeznek!
|
[27-8] [7-1]
|
*Nantan nem moccan, szinte nem is hallja Atsuit, csak fekszik ott mint egy fadarab, majd fülei ide oda kezdenek járni, elcsíp egy két szót.... felállna ha tudna de összerogy, s újra próbálja, ekkor Yahto támasztja meg* - Atsui... *kezét Yahto arcára teszi* - Yahto... *halkan nyöszörög, s ellöki magát a kandúrtól, el is esik újból, de aztán feltápászkodik, Yahto ad rá egy kabátka félét, mivel meztelen teste, de Nantan azt is leveti magáról, csak nézi szerelmét, s valahogy oly távoli, oly félelmetes... megborzong*
- Mit tehetnénk...? *Mila képtelen bármit is tenni, ledermed a látványtól* - Mi történik Nantannal? *mutat a macskára* - Yowaiko hogy segítsünk?
  
|
|
|
Yowaiko annyira lemerevedik ettől a helytől, hogy csak hagyja magát ölelni, puszilgatni, de nem mozdul. Nem is viszonozza Mila kézszorítását. - Vannak... sokan... nagyon sokan... - erősít rá a jelentésre. - Ijesztőek... nagyon... nagyon-nagyon...
- Nantan... - szólal meg csendesen Atsui. - Hallom őt. - ejti ki a szót, majd előre lép és dühében felgyullad a teste. - Ha te ölsz meg, tedd most! - ordítja mérgében a levegőbe. - De én innen egy lépést se megyek, amíg te nem jössz velem! Tök mindegy, hova megyünk, de csakis együtt mehetünk! - rivallja, s a haragtól gyöngyözni kezd szemeiben a könny. Atsui követi Yahtot, majd mikor meglátja, mit tettek Nantannal, elveszítve épp eszét, rárohan a démonokra, amelyeket jóformán nem is lát, már ha láthat egyetalán. Lángja égetőbben, hevesebben és őrültebben ég, mint valaha. - Takarodjatok! - dörren a hangja, könnyei elpárolognak, sisteregve jelezve csak egykori meglétüket.
- Atsui! - sikít Yowaiko. - Mila, tennünk kell valamit! - megrántja a lányt, de ahogy ezt teszi, felrobbant maga körül virágot, földet, fát, követ.
- Héj! Héj! Csak óvatosan! - szól rá a réveteg szellem, aki megszállta korábban. - Érdekel, mi történik ezután. - mondja félszegen, pedig nagyon is fél.
 
|
|
|
- Vissza ne gyere! *mondta morcosan a lány, s hírtelen átölelte Yowaikot* - Annyira hiányoztál... *adott puszit neki, de azonnal eltűnt öröme ahogy végig nézett a tájon, sok gonosz lelket érzékelt,s nagyot nyelt, elkapta Yowaiko kezét, s megszorította*
*Nantan megérzi Atsui közelségét, illatát... godolataiban még mindig él az a két félős szempár amit utoljára látott, a kétségbeesés, s a vágy.... a félelem, a gyermekiség* ~~ Atsui... érezlek Atsui.... miért jöttél ide? enekülj ha nem akarsz meghalni... ne törődj velem! *a hang Atsui fejében olyan lehet mint egy halott hangja, rekettes, megfáradt, nem élő... kettétört, ezer darabba hullott, mégis még lélegző, vágyakozó* ~~ Atsui... nem akarom hogy meghalj!!! Azonnal menj innen, vagy én magam öllek meg! *szemei könnyesek lettek de ezt Atsui most nem láthatta, a sok démon viszont annál jobban élvezte, azt hitték a fájdalomtól van, pedig azt már rég nem is érezte a fiú, az egyik lerántotta eddigi helyéről, felsértve evvel minden bőrt csuklóján és lábszárán, a vér úgy folyt a fiúból mint még soha, s újra életét vesztette a vérveszteség miatt, de teste hamarosan vissza lépett eredeti formájába, a démonok tanakodni kezdtek mit tehetnek még vele, végül abba maradtak, hogy élve megnyúzzák, de már ez sem érdekelte Nantant, csak feküdt a véresre áztatott fűben és meg sem moccant*
- Menjünk... mindenképpen segítenünk kell! *kiálltott Yahto és elindult a mutatott irányba, nem törődött avval mit láthat ő már az emlékképekben is látta ezt a szörnyűséget, de amint odaért, még rosszabb látvány fogadta, szemei elkerekedtek, s csak nézte Nantant, testén már nem volt egy épp pont, mindenhol vér áztatta bőrét, s csak feküdt... mindent hagyott* - Na aztán mostmár elég legyen! *üvöltötte a démonoknak, akik most felé fordultak, de még nem tettek semmit*
|
|
|
A Yowaiko testébe bújt szellem rettentő jól érezi magát, tetszik neki Mila dühe és aggódása. Jókat nevet a markába, majd ahogy a Szívárványhíd közelébe érnek, a lány arca elsápad. - Szörnyűbb, mint gondoltam... - suttogja, nem is figyelve a lány elharapott kérdésére. Ahogy végignéz a környezeten, a szépség mögé bújtatott Poklon, ijedtében kiszáll Yowaikoból. - Mostantól ez itt a ti dolgotok. A magamfajtának ez szörnyűségesebb, mint el tudnátok gondolni! - riadalommal hátrál, Yowaiko pedig csak értetlen nézi.
Atsui földúltan néz körbe. Még mindig nagyon erősen hatnak rá a Yahto mutatta képek. A foltos kandúr Yowaikot és Yahtot nézi, felváltva várja a válaszokat, de a rózsaszín lány az őt korábban megszálló szellemmel beszélget. Szája mozog, de hangokat nem hallani, gesztikulál, mimikái váltakoznak, nem is figyel a társaságra. Atsui Milára pillant, hátha megmagyarázza neki, mi történik Yowaikoval, de aztán Yahto kérdése újra a fiúra tapasztja tekintetét. - Én... én... - motyogja rémülten, ahogy a kandúrka megszólítja. - Én... - teljesen kétségbeesik.
- Ott. - mutat egyszeriben Yowaiko oda, ahol Nantan van. - De Konoja azt mondja... szörnyű lesz látni... - készíti fel a társaságot, ahogy tudja.
|
|
|
*Mila tele volt méreggel és egész úton egy szót sem szólt, vissza akarta kapni a szeretett nőstényt és a gondolat hogy elveszítheti szinte felemésztette józan eszét* - Mikor mész már ki belőle te kis... *harapta el a mondat végét, nem akarta, hogy tönbbet ártson mint használjon*
- Ez lenne a hely? *nézett körbe Yahto mikor meglátta a hidat, Atsuinak nem is felelt, de túlságosan el volt merülve gondolataiban, kereste a pontos helyet, s hogy ismerőst látott, megpróbált mindent vissza idézni emlékeiben* - Itt kell lenniük valahol... hol vagy Nantan? *de Nantan nem felelt, pedig nem volt messze, most egy sziklába volt szúrva a törékeny test, s a démonok avval szórakoztak, hogy ki találja el éppen a hatalmas jégcsaphoz hasonlító sziklákkal, néhány félre ment, de többnyire eltalálták a fiú testét, de az már szinte meg sem mukkant, már nem érzett semmit, már üres volt... nem fájt neki a fájdalom, most nem* - Pedig itt kell lennie... emlékszem erre ahelyre... Atsui segíts, te is láttad! *kérleli*
|
|
|
Nantan úgy érezte mintha már évek óta lenne ebben a zord és vacak világban. A táj gyönyörűnek tűnt, minden szép volt és minden megadatott ezen a helyen, kivéve egy dolgot... az emberi létet. A fiú kifeszítve volt, lábait támasztékként használta, hogy a szúrós pengék ne érjenek bőréhez, de így is hiába, meztelen volt, egy szál ruha sem maradt testén, megalázva érezte magát, testét ezerszer gyalázták, lelkét apró darabokra törték ezek a pokolfajzatok, ő mégis várt egyetlen egy kandúrra, egy foltos kandúrra aki majd eljön és kiszabadítja innen. Már lassan semmi ereje sem maradt, s amikor leszedték ezekről a fájdalmas kínpadokból, már előre félt a többitől, nem szedték le a késeket mikor lehúzták onnan, ezer vágás tarkította, s vér mosta pirossá a tájat. A kis kékség tán ezerszer halt meg vagy többször, de mindig új életre kélt, újabb gyötrelmes megalázó percekért ~ Atsui hol késel? Atsui... segíts... könyörgöm... találj rám kérlek... - és megtörtként fogta volna már a talajt, de egy lény kardját tartotta alá, s mintha csak azt mondta volna "ha már feküdni akarsz, hát ebbe feküdj bele" de ő mégsem adta fel, s minden erejét megfeszítve egyenesben maradt, nem sokáig... pofonok, ütések, rúgások szidások érték, ahol csak kapták, s mindez mért? Csak képessége miatt? Elhozták onnan, arról a helyről ahol boldog volt, s most itt kell szenvednie és meghalni ezeregyedszerre is talán... vagy még többször és többször? Nem tudhatta... ezek a lények nem voltak élő lények, szellemek, démonok és Istenek küldöttei... hát miért nem halhatott meg inkább akkor, amikor felrobbantották testét, vagy amikor felvágta ereit... miért nem halt hát meg, ez nem lehet végzete... ez a sok fájdalom és nyomorult létezés... nem ez nem lehet az övé, ezt egyszerűen nem tudta feldolgozni, lelke már rég nem volt testében, már valahol messze kalandozott, túl ezen a szörnyű helyen... emlékei lassan törtek szét, tudata elhomályosult, ezerszer és ezerszer összeroskadt a félelemtől és fájdalomtól, minden ízben remegett, kívánta vigye el a halál, de az nem volt kegyes hozzá, s mint annyiszor újra felébredt a sötét borzongás végén. Képek villantak fel... egy foltos macskától kapott első erőtlen csók, egy szökés melyből csak ő menekült, Halona ölelése amikor újra láthatták egymást, Kamiya haragja, Kokoro rózsaszín hajtincsei, a két különös idegen érkezése, Natane... a lánya... ki most tán árván marad, Yahto aki reménytelenül szerette, Yowaiko aki minden ellenére képes volt újra szeretni, Samui rideg és megvető tekintete, időtől távol jelennek meg emlékezetében a jelenetek... egy könnycsepp... majd mégtöbb... s még száz vagy ezer hullik vérrrel keveedve a talajra, s elnyeli azt e föld... örökre elnyeli...
|
|
Ez a hely egy macskalénynek se biztonságos, ez a híd köti össze a menny és a pokol kapuját, itt dől el, hogy ki hol végzi, vagy esetleg ki ragad a szellemvilágban, vagy ezen a kóbor helyen. Belépni csak azok tudnak bűntetlenül akik valamilyen mentális képességekkel rendelkeznek!
|
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
