|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.27. 14:36 - |
Különös hely ez. Lebegő kövekkel tarkított part, fel-felcsapó tengervíz, melyben ehető vizilények találhatók. Egy holdja és egy kicsi aszteroidája van, melyeknek köszönhető az apály és dagály váltakozása.
|
[1456-1437] [1436-1417] [1416-1397] [1396-1377] [1376-1357] [1356-1337] [1336-1317] [1316-1297] [1296-1277] [1276-1257] [1256-1237] [1236-1217] [1216-1197] [1196-1177] [1176-1157] [1156-1137] [1136-1117] [1116-1097] [1096-1077] [1076-1057] [1056-1037] [1036-1017] [1016-997] [996-977] [976-957] [956-937] [936-917] [916-897] [896-877] [876-857] [856-837] [836-817] [816-797] [796-777] [776-757] [756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [Korábbi]
*Nantan várt valamit, várt valami olyat ami most nem jött el, világossá vált számára, hogy Atsuit csak a teste vezérli, ő talán nem érez semmit sem iránta, talán nem is fontosak most neki az érzések csak a vére viszi, Nan viszont nem tudta ezt most feldolgozni, egy kicsit elhúzódott a kandúrtól, majd mikor Atsui feltette kérdését, hírtelen kibújt a bársonyos bőr mellől, a védő karok és kezek közül, úgy érezte ez nem az amit keresett, nem akarja így Atsuival, mégha annyira várta is, meg akarja várni amíg a kandúr előtt kitisztul a kép, s nem csak teste hevessége és a nadrágjában tartott forróság vezényli* - Nem lehet Atsui még nem... nem most és nem így!* de olyannyira hevesen ugrott ki, hogy megbotlott valamiben, tán a saját lábában és belehuppant a vízbe, fejét pedig egy kiálló éles kő kapta el, s egy nyikkanás után meg sem moccant, eszméletét vesztette* |
| Atsui csak élvezettel nézi, ahogy Nantan kicsatolja övét. Pezseg a bőre, nem tudja, mi hogy jön ezután, mi követi majd ezt. Abban biztos csak, hogy mindez így most jó. A szó, amit hall, nem kavarja fel. Nem tud vele mit kezdeni. Világossá vált ezzel benne, hogy szeretők vagy talán többek voltak egykor egymásnak, de most nem tudja, mit érez, mit akar, miért cselekszik úgy, ahogy. Minden izmot, csontot és ínt kitapogat, megsimogat, amit elér a srác felsőtestéből. Közben, amint tudja, puszikkal, csókokkal és nyaldosással bájolja a testet. Feltérdel Nan elé, hajába túr újra egyik kezével és játszadozik a tincsekkel. Másik kezének ujjaival kalandozós útra meg, izgatja Nantan érzékeit. Cirógatja nyakát, füle tövét és élét, megcirógatja arcát. Kalapál a szíve és szaporán lélegzik, nem bír magával, beleharap a srác fülébe. - Beléd akarok bújni. - dorombolja kéjesen. - Van ilyen? Lehet ilyet? - kérdi bizonytalanul, de valójban nem érdekli, lehet-e ilyet tenni, ha kell, feltépné a fiú bőrét és magára kezdené húzni, ha nem tudná, hogy ezzel az életét is kioltaná szegénynek. Mohón és vággyal töltve érinti, egyre inkább próbálja megérteni, amit csinál, mert csak hajtja őt valami, nem tudatosan teszi ezt. |
*Nan nem szavakkal, hanem minden érintésre, mozdulatra, mondatra, kérdésre nyögéssel felel, nem tud felelni belé folytják a szót az indulatok , a vágyak és a tettek, keze tétován kap a jól ismert bőrbe s ő is csak húzza magához mintha megfulladna a kandúr férfias mégis puha bőre nélkül, karmai végig karmolásszák a fiú hátát, de nem durván, épp úgy hogy élvezhető legyen, farkincája vidám táncot jár, még ha akaratlanul is. Végül sikerül kipréselnie magából egy elmotyogott, halk, szétfoszlatott mondatot. - Én... Mi... mindent neked... elmondok majd... *nem tud összefüggően beszélni egyszerűen elveszti az eszét, egyik keze most a kandúr övéhez kap, de szemeivel végig Atsui szemeit fürkészi, vajon nem e tartja ezt rossznak, úgy érezhet talán mint amikor a tapasztalt kandúr az első "beavatáskor". Lassan kapcsolja ki, kezei sem akarnak neki engedelmeskedni, nem a maga ura testének, ösztönösen cselekszik és boldog, sose hitte volna hogy valaha is ennyire boldog lehet még és főképp Atsui mellett... de rátört valami furcsa érzés is, mivan ha Atsui már nem is szereti csak a vágy hajta, ha nem is ő kell csak a test ami vonza őt... hisz atsui nem emlékszik rá, nem emlékezhet, de ezt a gondolatot elsöpri a vágy, szája lassan szóra nyílik, s csak ennyit mondd: Szeretlek!* |
| Atsui érzi, hogy valami megszokott ám új is közöttünk. Mintha összeszokottság vagy ismerettség lenne a testeik közt. Ugyanúgy rákapnak egymásra, ugyanúgy éreznek és mozdulnak. De vajon mi ez? És miért van? Nem gondolkodott, de ha tette volna, biztos arra gondol, hogy a fiúnak el kellett volna utasítani őt, sőt. Erre úgy csókolják egymást, akárcsak az életük múlna ezen. Érzi, ahogy megkeményedik valami, amin ül, s tudja, hogy mi az, mert az övé is úgy reagál. Szepenten megszakítja a csókot és csak szuszogni tud. - Te tudod... - lihegi. - Mi ismertük egymást... - móhón beletúr a kandúr hajába. - Mi szeretők voltunk? - kérdi, de nem várja meg a választ, egyből rábukik Nan nyakára és csókolgatni kezdi. - Mi ez? Mi ez, amit csinálunk? És mi az... amit érzünk? - végignyal a víztől enyhén sóssá vált bőrön, de érzi a fiú igazi ízét és illatát is. - Tudom... érzem... hogy te is érzed. - magyarázza elfúló hangon. - Tudom, hogy mindent tudsz. Mindent, amit én nem. - végignyal a srác állkapcsán és nagyot nyelve a füléhez emelkedik. - De tudni akarom. - súgja bele rekedten a vágytól. - Ezért vándoroltam eddig... már tudom, hogy nem a tenger miatt éltem túl mindent... - nyaldossa a fiú fülét, egyre csak vonja és vonja magához a testét, pedig már így sincs rés köztük. - Mindent... hallod? Mindent ki fogok szedni belőled. - szinte nyögi a szavakat, elönti a láz. A víz már bugyborékol mögötte és egy körben körülöttük. |
*Nantan szíve most úgy kalapál hogy szinte átszúrja mellkasát, lüktet a vére, izmai megfeszülnek, szája boldog táncot jár a fiú ajkain, könnyek csorognak arcán, a boldogság könnyei s elhiszi már talán hogy ez nem álom, ez a valóság, Atsui itt van vele, életben van, elfelejtette őt de mégse, teste és lelke egyaránt érzi hogy ez a fiú nem közömbös számára, tudja ezt Nantan is, az érintésekből érzi, felvadítja, a kandúr hajába kap, s kezei szinte eltűnnek a hajzuhatagban, szája egyre gyorsabb és vadabb táncot jár, milyen régen is csókolhatta meg őt, s milyen régen érezhette ennyire közel magához.... maga sem tudja már, több éve annak, de ez most nem számít, csak Atsui szavai vízhangzanak a fülében s csak őt látja megszűnik a világ, igen megszűnik ez az undok világ ami elválasztotta őket egymástól, a forró levegő mégjobbn feltüzeli testét, együtt akar lenni vele, egybe akar vele olvadni mint legelőször, nem is... mint még soha...! Kívánja őt, a vágya égeti, nadrágja szorul, arca kipirul, s csak egy dolog szent neki ebben a percben... Atsui... |
| Ahogy ráesik a fiúra, túl közel kerül hozzá. Túl gyönyörűnek és illatosnak érzi. Beleszakol a nyakába, a bőrébe, s egy ellenállhatatlan, ám annál furcsább érzés önti el. Ahogy felnéz, s egyenesen bele Nantan szemeibe, s ott az ajka az övéhez közel, hirtelen arra gondol, megcsókolná. De miért? Hisz kandúrok mindketten. - Puha... - lehelli a szót. - Illatos... - a másikat is utána és tébolyodott babonázással nézi a fiút. - Finom. - azzal lovagló ülésben Nan ölébe ül és fél kezével átkarolja hirtelen a fiút. Elönti a tűz, az ismeretlenség és a vágy összekeveredik benne és tüzesen megcsókolja. Mint aki mindvégig a csókkirályt játszotta volna, ám úgy tudja, soha nem csókolt senkit. Fura egyveleg, de annyira erős ez az ösztön, hogy csókolja, hogy nem tud ellenállni neki, nem tudja fékezni, zabolázni, kontrollálni. Csak jön és magával ragadja. Kell neki a fiú. Nem tudja, hogyan, de kell neki. A bőrébe akar bújni, a szívét akarja kitépni, a lelkét az övével akarja összekeverni, mint két különböző színű festéket. Csillagokat lát lehunyt szemhéjai alatt, szédül, de boldog és olyat érez, amit addig soha. Nem tudja, mit, csak azt, hgoy iszonyatosan erős. Tébolyító. Azt hallja, hogy körülötte sistereg a víz. Inkább csak mögötte. Forralja, de úgy, hogy őket ne égesse meg a hő. Nem törődik vele, tudat alatt történik ez. Gőz kezd felszállni és az amúgy sem rossz időt még jobbá, fülledtebbé és melegebbé teszi ezzel. Testét Nantanéhoz nyomja, mélyeket lélegzik és csak öleli a kandúrt, el nem engedné, kapaszkodik bele, mint utolsó korty levegőjébe. És új és szép életének első érintésébe. Nincs eszénél. Most nem ő. Talán az az Atsui, akit a fiú, ez a Nantan ismer. |
- Atsui igen ez a neved *ahogy a kandúr a hajába kap nem is tudja milyen érzés keríti hatalmába, olyan forró és édes, kellemes és mégis erős* - Nem tudom hol vannak ők, azt se tudom te merre jártál én... én csak mindig téged vártalak... és Yahto... ő zt mondta nem jössz vissza de én tudtam hogy vissza térsz... *amikor Atsui megkapaszkodik vállában próbálja ő is tartani a kandúr súlyát de ahogy a vízbe esik őt is magával rántja, s a kis macska Atsui alatt ragad, felkémlel rá, majd elmosolyodik* - Legalább... puhára estél... és sokat fogytál... *préseli ki a szavakat magából, majd ismét nagyot nyel, Atsui arca az övével került egy vonalba íy a szája is, tétovázik hogy megcsókolja e vagy sem, s addig gyönyörködik a kandúrban hogy szinte levegőt venni is elgfelejt* |
| A macska mohón issza Nantan szavait, nem is tér magához, egyre erősebben szorítja az izgalomtól a vékony kis csuklót, míg meg nem érinti Nan az ő ajkát. Akkor megdermed és a szorítása elernyed. - Ez? Atsui? Ez a nevem? - nézi a fiút. Nem érti, miért sír. - Erre a szóra emlékeztem. És talán a nevedre. - mondja mélyen magába nézve. - Nem tudom. - elengedi Nan kezét és minden ujjával a hajába mar. - Nem emlékszem... Mindig... próbáltam emlékezni... de ami eszembe jutott... azt megéltem. - elengedi a hajfürtjeit. - Testvéreim is vannak? - kérdi meglepve. Érzi, hogy ezzel a szép teremtménnyel kell foglalkoznia, de a hír annyira váratlanul érinti, hogy teljesen összezavarja. - Ők hol vannak? - kérdi és közben próbál rájuk emlékezni. Közben szédül, nagyon kezd fájni a feje, ahogy erőlködik valami információ előhozásában. - Eltűntem? Mikor? Hova? Miért? Te tudod? - közelebb lép, de nem tudható, hogy tántorodás miatt vagy így akarta. - Nem emlékszem... pedig akarok... - megkapaszkodik a fiú vállaiban, de ahhoz túlságosan gyenge, hogy megálljon így a lábán. Túl sokat ment, túl sokat futott, túl sokszor kellett kicsikarnia magából erőt, s túl keveset evett, ivott és aludt. Karikás szemeivel nézi Nantan íriszeit, elveszik a mélységükben, a fátyolos könnyek csillanásaiban. Beleszédül. Ráborul a fiúra és a vízbe rántja tehetetlen testével együtt a szédülés. |
*Nan egy kicsit megijed, a szorítás is kicsit erős neki de nem mutatja, tekintete elfordul a kandúrétól* - A... Atsui... Atsui a neved... ismerlek nem csak az álmodból de eltűntél s én nem találtalak többé... és most itt vagy és én nem tudom mit tegyek... nem emlékszel rám, elfelejtettél... *szabad keze a fiú ajkát érinti, lassan simít végig rajta, óvatosan apránként halad át rajta mint aki fél hogy időközben leharapják az ujját* - Van két testvéred, már rég eljöttél otthonról, akkor kerültél ide amikor én és mi nagyon.... *nem tudta kimondani a szót, nem tudta így van e még vagy már csak az emléke ez, szemén lassan halad át egy könnycsepp* - Én... én... én... *hebegte s nem tudta befejezni a mondatot* |
| Ahogy Nantan átöleli öt, megdörren a szíve. Egy akkorát dobban, ami már majdhogy fáj neki. Csak hagyja, hogy ölelje őt a fiú és hallgatja azt a sok furcsaságot, amit mond. Elapadnak a könnyei, szipog csak egyet. Megáll az idő, s pont mikor oda jut, hogy ezt a lényt meg kell ölelnie és soha többé nem szabad elengednie, a srác elengedi és összezárásra indult karjai közül kicsúszik. Túl lassú és gyenge. - Te ismersz engem. - mondja elszántan, de félénken. - Nantan... én... láttalak téged... álmomban? Vagy valaha? Nem tudom... csak azt, hogy látnom kellett... - motyogja és csak nézi, ahogy a fiú leveti felsőjét. - Mondd meg, ki vagyok! - minden gyengesége, fáradtsága és félelme ellenére felugrik és megragadja a fiú kezét. Kicsit durván, ám annyira mélyen néz a fiú szemébe, hogy ezt észre sem veszi. - Neked tudnod kell! Érzem, hogy te tudod! - annyira felizgatja magát, hogy orrlyukai is ki-kitágulnak a zihálástól. - Ki vagyok én? |
*Nan megérti, érti már Atsuit, éles késként tör rá a felismerés hogy Atsui nem emlékszik rá, de úgy gondolja nem sokkolja le avval, hogy a párja és igen már van egy lányuk is akit Atsui szinte nem is ismer, nem törődik a kosszal, nem örődik semmivel, csak átöleli a kandúrt, óvatosan mégis erősen öleli magához* - Ne sírj... itt vagy velem... már... már velem vagy.... csak azt kívánom soha se érjenvéget ez az álom... *engedi el lassan a kandúrt, majd kölykös mosollyal az arcán kijelenti* - Nantan vagyok... de most gyerünk tényleg be a vízbe, én is tiszta kosz lettem.... *nevet fel, talán most először évek óta tiszta szívből, s leveszi a felsőjét* - Na... nem jössz? *kérdezz vissza a macskára aki valószínüleg még mindig ott ül ahol Nan hagyta* |
| - Fürdeni? - kérdezi értetlen, mintha még soha sem hallott volna ilyen szót. Szemeivel figyelné annak a puha és jóságos kéznek a mozdulatát, de ahogy meglátja a fiú szemeit, csak abba tud nézni. - Te... -kezd bele valamibe, de új szót hall. - Tiszta? - kérdi, s megcirógatja arcát. Nem is marad másra ideje, Nantan a homlokához érinti az övét. - Csípjelek meg? Ki vagy? Ismersz engem? - kérdezi remegve. A hangja és a teste is beleremeg ebbe a félelmetesen jó dologba, ebbe az érintésbe. Mikor Nantan elhúzódik, a világ távol kerül tőle. Érthetetlen okból megfogja a fiú kezét és nem megcsípi, hanem az arcához öleli. - Nekem sem volt ilyen fura álmom még soha. - magyarázza. - De... egy pillanatom se. - eszébe jutnak a verések, a félelem, a kosz, a szmog, a város, a bújdosás, a csavargás, a céltalan vándorlás. - El tudod képzelni... hogy... látsz egy tengert... és keresed a világban, mikor azt sem tudod... létezik-e? És itt van... ez az. Megjelentél te... és olyat érzek, amit nem értek... és még soha nem éreztem. - magyarázza csendesen. A semmibe mered és elered a könnye. - Létezik ilyen? |
*Nantan megrezzen ahogy a kandúr hozzá ér, szemeit is kinyitja, sírna de nem teszi, ilyen fura álmot még sose látott, nem is fogja fel hogy ez talán a valóság, amikor a kandúr elveszi kezét ő közelebb lép hozzá* - Talán jobb lenne ha teljesen meg is fürdenél.... *érinti a kandúr arcához a vízes anyagot, és letörli róla a koszt, mostmár egyre jobban lüktet a vére, érzi ahogy szinte megsemmisül a tekintetétől* - Tiszta... *hatalmasat nyel* - Tiszta ruhák is kellenének neked... *nem bírja tovább s homlokát a kandúréhoz érinti* - Fura... ez az álom... csípj meg kérlek... *nyújtja felé mancsát, szemei szinte könyörögnek, folyamatosan nagyokat nyel és szíve annyira dobog hogy talán Atsui is hallhatná ha nagyon akarná, végül elhúzza fejét s csak a kezét tartja a kandúr felé* |
| Atsui a semmiből réved fel. Egy pillanatra megrémül, majd azonnal ösztönösen hátraveni magát egy lépéssel és védekezőn maga elé tartja a kezét.
- Nem csináltam semmit! - védekezik rémülten, aztán lassan felfogja, hogy a fiatal kandúr nem akarta bántani. Elszégyelli magát és törökülésbe ül. Elsőre nem veszi át a rongyot, csak nézi a fiút. - Piszok? - kérdi csendesen és oldalra dönti a fejét. Nem tudja, mire vélje Nantan viselkedését, ezért lassan kinyúl az anyagdarabért. A srác arcát nézi. Valami lebilincselte benne. Nem tudja levenni tekintetét a formás ajkáról, a jó vágású arccsontjáról. Ilyen szép lényt még nem látott, úgy gondolja. Mégis... valahogy úgy érezi, már látta. Az álmában talán? Igen, biztosan ott láthatott ilyen fura és szép fiút. Hozzáér a kezéhez, s mintha áram ütné meg. Nem a vizes ruhát fogja meg, hanem a puha kézfejet. - Finom. - mondja szeppenten. Tudja, hogy ez a kéz soha nem ütött, soha nem gyilkolt, soha nem tett olyat, amit ő hallott, látott, vagy kapott. Aztán elengedi Nan kezét és az anyagot is a kezében hagyja. Mintha elfelejtette volna, hogy azt mondta neki a fiú, hogy piszkos. Csak nézi őt. Nem fél már tőle. Kíváncsi rá. |
*Nantan nagyot fújt, s leszögezte magában, hogy ez csak egy álom lehet, lassan felállt leporolta magát és Atsui felé sétált, igaz lassan és kimérten, félt a pillanattól amikor felébred és csak a párnáját ölelgeti majd, de mégis egyenesen előre ment, szemében lassan valamiféle csillogás látszott, egy lépésnyire tán megállt Atsuitól, végig mérte őt, tudta hogy ő az mégis olyan más volt, annyira más mint ahogy az emlékeiben élt, nagyot nyelt majd szemügyre vette mégjobban a kandúrt, elővett egy zsebkendőt, majd a vízhez ment vele, ezt talán a kandúr észre sem vette, hírtelen csak oda nyújtotta a vizes anyagot és csak ennyit mondott félhangosan* - Elcsúfítja a sok piszok az arcod... töröld le... *hunyta le szemét, mintha félne látni a kandúrt, vagy azt hogy egyáltalán hozzá ér, attól is félt hogy ez mégsem Atsui pedig érezte, de még mennyire érezte, mégis a szíve valahogy szúrni kezdett ettől az érzéstől és feszíteni ráadásul nem tudta hogyan fogja fogadni ezt a fellépést a kandúr* |
| Atsui nem hallja meg Nantant. Nem is ízleli az illatát, amire ugyan nem emlékszik, ám bizonyára a teste vagy egy mélyebb tudata emlékezne és öszönösen húzná őt a kandúrkájához. Atsui keresi önmagát, mint ahogy azt tette hónapok óta is. Csak ül a tenger hullámait se érezve, s mered maga elé. Nem figyel semmire, kitágult szemekkel gondolkodik. Ki ő? Miért jött ide? És most hogyan tovább? Itt mit egyen? Nincs itt senki és semmi. Talán nem is lesz soha, s ő itt fog kiszáradni és meghalni. Már látta maga előtt a szörnyű véget, mégsem mozdult. Csak nézett maga elé a semmibe és kereste, hogy miért létezik ő a világon. Miért nem tudott egyszerűen meghalni azokban a nagy verésekben? Nem fájt eléggé? Nem ütöttek elég nagyot? Nem értek olyan pontot, ami halálos lett volna? Nem értette, miért nem vágták el a bandíták sem a torkát, mikor élelmet akart tőlük csórni. Nem érti, miért van ő a világban, ha annyira haszontalan az élete, hogy még a saját nevére sem emlékszik. |
*Hosszú, lassú léptek, nyújtott zajok törik meg a levegő és a homok nyugalmát, a kandúr orra szimatolni kezd, ismerős illat, mégis oly régi és távoli, amit csak álmaiban szokott érezni, távoli alak, hasonló de nem ugyanaz, távoli képek villannak, Nantan hátra lép, csendben halkan hogy senki se hallja meg léteinek neszét, de valami szerencsétlenség vagy csoda folytán megbotlik és halk nyikkanással terül el a földön, igaz nem ad ki hangos hangot mégis ha valakinek éles a füle meghallja, Nan nyagyot nyel, s várja hogy felébredjen ebből a félelmetes ámbár gyönyörű álomból, vagy lehet hogy mégsem, lehet hogy ebben az álomban akar maradni* |
| Atsui réges rég nem járt erre, szinte véletlen tévedt oda. Haja kócos és koszos, arcán régi vágások és mocsok éktelenkedik, kabátkáját megszaggatta az élet. Emlékezett erre a területre. Mióta magához tért a messzeségben, látta maga előtt ezt a partot és most végre megtalálta. Lassan, döcögve kiballag a vízhez, s leül oda, ahol a hullám csak a lábát nyaldossa. Nézi a vizet és próbál rájönni, miért ismeri, miért húzta ide a szíve. Mi van itt, ami miatt neki égető szüksége volt arra, hogy elinduljon arra a hosszú útra, hogy kiállja, hogy letapossák, megalázzák, megverjék, kihasználják, becsapják, megszégyenítsék. Most, hogy itt van, hevesen dobog a szíve, mégis nyugodt és békés a lelke. Már nem fáj és kavarog egy űr. Nem keresi, hogy ki ő. Atsui, csak erre emlékszik és erre a partra. Azt se tudja, a neve-e, amire emlékszik, élt-e itt korábban, csak hogy most jó itt, itt biztonságban van. |
*Sarasa felállt és Jukira nézett akir már felállt és egy hatalmasat nyújtózott egy ásítás kiséretében.Aztán mikor elindultak hol gazdájára hol Yumera nézett.Pár perc múlva viszont a szeme meakadt a kis valamin Sarasa vállán és csak értetlenül bámult rá.Sarasa boldogan szorította meg Yume kezét aztán lenézett Jukira aki még mindig a kis gömböcskét bámulta.*-Ne aggódj,majd megismerkedtek!Bőven lesz időtök!*Kuncogott másik kezével megvakargatva Juki fülét.* |
- Yahto.. te is... velünk jössz? *nézett a macskára aki már a tengert kémlelte*
- Csak ha szeretnéd urficska csak akkor
- Ne hívj így...!
- Hmmm.. azt hiszem muszáj lesz mennem hogy valaki vigyázzon is rád... *nézett a macska szemeibe* - Legalábbis amíg Atsui vissza nem tért... *Nantan elmosolyodott*
- Akkor indulás! Mindenki megvan? *Sohno gazdája vállára ugrott*
- Azt hiszem mindenki megvan... aki nincs itt az szóljon... *nevetett Yume majd megfogta a lány kezét* - Kerressünk magunknak új otthont... *mosolygott rá* |
[1456-1437] [1436-1417] [1416-1397] [1396-1377] [1376-1357] [1356-1337] [1336-1317] [1316-1297] [1296-1277] [1276-1257] [1256-1237] [1236-1217] [1216-1197] [1196-1177] [1176-1157] [1156-1137] [1136-1117] [1116-1097] [1096-1077] [1076-1057] [1056-1037] [1036-1017] [1016-997] [996-977] [976-957] [956-937] [936-917] [916-897] [896-877] [876-857] [856-837] [836-817] [816-797] [796-777] [776-757] [756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
