|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.27. 14:44 - |
Itt a fény megannyi darabra törik a törhetetlen üvegű leveleken. Minden színpompában úszik. Ideális búvóhely is lehet akár, vagy vadászmező, netán romantikus percek okozója.
|
[Későbbi] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
-Három! -mondja ki ő is egyszerre Miakodával és leugrik a fáról. Talpra esik, majd azonnal a lányra pillant. -Többiek? -néz körbe.
|
- Inkább egyszerre! Háromra rendben? - néz a fiúra és számolni kezd - 1...2...3! - mondja és elrugaszkodik a fáról
|
-Mint herceg, nem sokat mászhattam fára. Mindig kötöttek a szabályok és a rend, a fegyelem, az úri viselkedés. Kiskoromban ezeket nagyrészt utáltam és komolyan se vettem, később megértettem, miért fontosak. Most valahogy úgy érzem, minden tanulmányom kárba veszett. Nem leszek soha király és a hercegi címemmel is felmoshatom az erdőt, annyit ér. Nem mondom, nem vágytam sosem igazán arra, hogy uralkodhassak, csak mégis megvan ez az érzés, hogy kárba ment a kölyökkorom. -kapaszkodik meg mindkét mancsával a fölötte lévő ágacskába. -Veled egyszerre vagy menjek előbb és kapjalak el? -kérdi most már széles mosollyal.
|
- Rendben - ül le a faágra és lábait kezdi lóbálni - Semmi baj... csak olyan jó lett volna fogócskázni a fákon. - mondja mosolyogva - Leugrani leugrasz velem? - kérdi bohókásan
|
-Kössz, ez aranyos. -nyújtja a kezét, de mielőtt a lány megfogná el is kapja, majd jót mosolyog. -Az az esés bennem maradt. -süti le szemeit. -Nem félek, s nem agyalok... csak bennem maradt.
|
- Mi az urfi? - néz rá kedvesen - Gyere fogd a kezem, segítek. - nyújtja jobbját a lány - A lényeg, hogy ne félj és ne gondolkodj azon, hogy hova fogsz esni, bízz az érzékeidben
|
-Hűű... nagyon ügyes vagy. -dícséri meg, s próbálja tartani az iramot. Egyszer megcsúszik tappancsa, de még időben megkapaszkodik két ágban. Viszont utána ne moccan. Lábát hagyja lógni, kapaszkodik, lefele néz, füleit lelapítja szomorkásan. ~Már megint... rossz macska vagyok. ~végül felhúzza magát és leül egy ágra. A törzsnek dönti hátát és figyeli Miakodát. -Nekem is tetszik. -mosolyog és megráz egy fölötte lévő vékonyabb ágacskát.
|
- Én már sokszor estem le! - áll talpra és egyensúlyozik, majd a másik fán terem, ahol csilingelés hallatszik - Ez tetszik! - kezd ugrálni az ágak között mint egy akrobata - Na gyere, le ne maradj! - int a fiúnak
|
-Megyek. -ugrik talpra a fiú. -Nem bírnál el engem. -mondja neki, majd ő is felmászik a fára. -Kölyökkoromban egyszer nagyot estem, azután ritkábban másztam fel. De mindig is szerettem. -zörgeti meg a leveleket. Azok néha csilingelnek is. -Ahol szárazabbak a levelek, csilingelnek. -mosolyog.
|
- A lány felkapaszkodik egy fára, majd kezet nyújt Delsinnek - Jössz? - kérdi nevetve és még hozzá teszi - sokszor játszottunk ilyet otthon. Az a lényege, hogy nem szabad leesni a fáról-magyarázza a játékszabályokat is
|
-Jó lehetett neked. -dől bele a talajba. Kezeit feje alá teszi és mosolyogva néz az áttetsző leveleket, s fényjátékjukat. -Nem szenvedtél hiányt semmiben, meg kellett küzdened dolgokért, nem szolgáltak ki, volt egy csomó barátot és szép emlékeid vannak. Kicsit izgat a gondolat, hogy mihez kezdek hosszú távon a segédek nélkül. -söpri el farkával a rajzát.
|
- Én úgy érzem, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt, mert sok barátom volt és nem is voltam magányos, sosem gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetnék még gazdagabb vagy ilyesmi. Persze sokszor elméláztunk mi lenne ha... de végül jókat nevettünk a butaságainkon. - gondol vissza a szép emlékekre
|
-Ez kedves. -mosolyog szeretetteljesen a lányra. -A barátságotok szerintem örök marad, mert szeretitek egymást és mert mindig az emlékeitekben fog élni a másik. Van egy nagyon szép mondás erre, de nem jut eszembe. -vakarja meg zavartan fülét. -Néha olyan gáznak érzem, hogy nekem mindenem megvolt, másoknak meg nem... -bukik ki belőle egy gondolat.
|
- Nekem is van egy gyűrűm - Húzza le ujjairól a fekete kesztyűféleséget és alatta bizony ott van egy ezüst színű bizsu, amiről már kicsit lekopott az ezüst - sentől kaptam! - mutatja a fiúnak büszkén - Neki is van egy és így örökre barátok maradunk. - mosolyog a fiúra
|
-Biztos azért nem tudod, mert még kicsi voltál. Nekem a fejembe tömték az egész város történelmét. -neveti el magát. -Ha láttad volna, milyen unalmas fejet vágtam a történésznek, aki mindent megpróbált megtenni, hogy sikerélményhez jusson... -támaszkodik hátra, ahogy rázza a nevetés. -Mindaddig nem hitte el, hogy eredményes volt, míg egyszer neki nem álltam kioktatni egy kis tolvajt, aki betört a kastélyba és megpróbált eltulajdonítani egy igen értékes pecsétgyűrűt. Valami ük-ükapámé volt. -teszi hozzá már nem annyira nevetve.
|
- Igen, arányosan! - nevet - Nem volt olyan hosszú, ha már megszokta a lábad a gyaloglást! Nem tudom nálunk miért volt háború, csak annyit tudok, hogy volt és utána újra fel kellett építeni a házakat.
|
-Arányosan rajzoltad az utat? Mert ha igen, akkor elég hosszú kis gyaloglás lehetett. -mosolyog és mancsával az út felett végighúz, de a földen nem érinti. Nem akarja elrontani a lány rajzát. -Tíz gombóc egyszerre? Jó gyomra lehet. Én max hármat tudtam megenni egyszerre. Na jó, volt, hogy többet, de az ilyen unalombéli csipegetés volt. -neveti el magát. -Igen, egy addig sosem látott kutyafajta támadott meg minket, akik területet akartak maguknak. Pechünkre, a mienk megtetszett nekik és legyalulták a várost. Ezért kellett eljönnöm otthonról. Az apám és az anyjám addig unszoltak, míg belementem, bár nem akartam, s még most is visszamennék, ha látnék valami esélyt arra, hogy elkergethessük onnan őket. De már abban se vagyok biztos, hogy maradt a kastélyunkból valami, élnek még ott társaim. -sóhajt fel, majd inkább kérdez, mintsem leragadjon ennél. -Nálatok miért volt háború?
|
- Kastély? Hmm... tényleg jól néz ki! Jaj és ezt nézd! - rajzol gyorsan egy hosszú utat és mellé egy másik várost - Itt laktak az unokatestéremék. Gyakran sétálgattunk át egymáshoz! Ja és itt volt a fagyis! - mutat az egyik ház mellé - Sen mindig azt mondta, hogy ha gazdag lesz majd eszik legalább 10 gombóccal egyszerre, de egyenlőre beéri a kettővel! - kuncog ahogy vissza gondol Senre - Háború? Nálunk nem volt, szerencsére. Csak naygon régen, amikor még elég kicsi voltam
|
Lenéz a fáról, majd arrébb leugrik róla. Odakuporodik a rajz mellé és mosolyogva megvizsgálja azt.
-Ügyesen rajzolsz. Én béna vagyok, de azért megpróbálom. -kezd el egy másik helyre alkotni. Sokszor töröl, néha elgondolkodik, majd folytatja. -Nem nagyon emlékszem a körülöttünk lévő településre, mivel ritkán jártam ki oda. Nem szerettem, hogy az emberek meghajolnak, hízelegnek, követnek vagy pénzt kérnek. -magyarázza, s nagyjából elkészít egy remekműnek korántsem mondható képet. -Ez a kastély, én itt laktam a szüleimmel. Amint látható a kerge firkálmányomon is, elég fényűző lak. -mondja szerény mosollyal. -Apám szerint fontos a fényűzés egy király számára, hogy felnézzenek rá, irigyeljék és tiszteljék. Én speciel nem értek vele tökéletesen egyet, de nem is tudnék ellene szólni. -tisztogatja karmát, amivel rajzolt. -Itt van a hatalmas piac, ahol szinte bármit beszerezhetett mindenki, itt az arató, jó távol a kastélytól, s itt a templom, ami a városunk második legpompázóbb épülete volt. -mutat egy nagyobbacska épületre. -Néha azért kíváncsi lennék, mi maradt mindebből a háború után.
|
- Semmi! - mosolyog rá és befejezi a rajzát - Nézd Delsin, itt születtem! - mutat a rajzra, szépen tud rajzolni így könnyen kivehető a kis város - itt laktunk mi! - rajzolt kört az egyik épület ablakába - És itt Senék! - mutat 2 ablakkal arrébb. - Lerajzolod, hogy a tiétek hogy nézett ki?
|
[Későbbi] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
