|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.09. 21:53 - |
Ez egy különleges hely. Képes a sziget teleportálni. Egyik pillanatban még a Bűvös folyónál van, a másikban pedig már a Tengeren lévő szigetnél. Itt mindig sötét van és senki nem fedezte még fel teljesen. A Mystikus szigeten található még egy sárga fényoszlop. Aki oda belép, elteleportálja, de mindig máshova. Ha nem akarnak elszakadni egymástól a csapatok, akkor ajánlatos egyszerre belépni. A folyókból nem ajánlatos inni, mert higany van benne. Elég sívár a terület, de sok démon megbújik a sziklák között.
|
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
- Ha elhiszed, akkor tényleg gyenge vagy. - szól még Osoreru a szőkének, aztán megakad azon, amit Kokoro lazán kijelent. Látszik, hogy testvérek? Miből és miért mondja ezt így a fiú? De nem kérdez rá, nézi csak őt. Yamatako felnéz a macskaférfire. Mélyet sóhajt. Talán igaza lehet, véli, s ráül sarkára. Megtörli szemeit, majd látja, mennyire mocskos marad ruhájának ujja. A folyó felé fordul, ahogy Kokoro hozzá beszél. Kicsit hálás neki, de nem fejezi ezt ki számára. A két macska rábólint a kandúrka kérésére. Egy ideig mozdulatlanul ülnek, majd a szőke elindul a folyó felé. Egy óvatos pillantást hátramér, azzal előre fordul.
- Nem bánod, ha megmosakszom? - kérdezi halkan.
- Nem. - felel neki Osoreru. Yamatako még kicsit bizonytalankodik, aztán meggyőzi magát, hogy igazat mondott a bátyja, ezért leveszi ruhái nagy részét. Ledobja a papucsot, majd a zoknit. Lehámozza magáról felsőtestén viselt darabokat is, azzal belegázol a vízbe. A kék hajú kandúr fesztelenül nézi őt, még sosem látta öccsét ruházat nélkül. Szégyellte, hogy nincs karja. Most mégis ott üldögél a folyóban és lemossa magáról a múlt emlékeit és a koszt, amit ezidáig felszedett. Fura őt vizsgálni, gondolja Osoreru, mert azon kívül nem kelt benne semmilyen érzést, minthogy kíváncsi a hegre, mely egykori karjának helyére emlékezteti Yamatakot.
 
|
-Azt hiszem igazad van... talán pintosan illik rám... de nem bánom, tetszik a név, most hogy így belegondolok... *amikor a kandúr elhúzódik tőle, ő maga alá húzza lábait, s kezeivel átöleli őket, hallgatja egy darabig a beszélgetést* - Meglátszik rajtatok, hogy testvérek vagytok... *Kokoro felkel, s mint aki nem is hallja mit beszél a másik kettő, csak bámulni kezdi az eget, sokat nézegette már de még nem jött rá a titkára... sok kérdés még rejtve van fejében, majd elmosolyodik, fülei felpattannak, s szimatolni kezd, valami édeset érez a levegőben, valami olyasmit amitől hasa korogni kezd* ~ Ajaj... azt hiszem már... nagyon régen nem is ettem semmit... azt hiszem ők sem... szerzek valamit... de így nem léphetek le... szegény.... *néz a szőkére, s újra elmosolyodik* - Mindig újra lehet kezdeni... azért mert hiányosságaid vannak, attól még akármi másban meglelheted az élet szépségét... nem tudni mit hoz a jövő, a lényeg, hogy ne add fel.... *próbál lelket önteni a macskába* - Inkább együnk valamit, mert mindjárt kilyukad a gyomrom az éhségtől... *avval mocorog még egy kicsit, s elindul valami finomságért* - Majd jövök... addig várjatok itt... MINDKETTEN! *hangsúlyozza ki az utolsó szót, avval keresgélni kezd valami élelem után*
|
A puszi meglepi a macskaférfit. Összerezzen tőle és csodálkozva, kérdező tekintettel néz Kokorora. Azzal nagyjából eddig is tisztában volt, hogy a fiú nagyon szereti és ragaszkodik hozzá, de hogy ennyire, azt nem nagyon tudja helyén kezelni. Engedi magát ölelni, próbál elszabadulni a kérdőjelektől, melyek a fejében tolonganak és úgy viselkedni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De vajon tényleg az? Érzi dobogni a kandúrka szívét, hallja a sajátját is, s egy pillanatra elmereng az összhangon, majd felriad a srác kérdésére. - Az enyém vagy? - kérdez vissza rekedten. - Nem tudom. Ha így van, akkor sem tudom, hogyan lehetséges ez és mióta. - egészíti ki kicsit jobb hangon. Megköszörüli a torkát, de most finoman, hogy ne zavarja meg Kokorot az emlékezéseiben. Nem mondja ki, mert már kimondta egyszer biztosan, hogy büszke a tanítványára. - Miért pont Kokoro? Érdekes kérdés. Shidosa japán ember volt, tanította a nyelvére Merolint és Yamatakot, apánk különösen vonzódott ehhez a nyelvhez. Nekem csak szavak maradtak, s ahogy rám néztél azokkal a nagy kölyök szemeiddel, az első szó ez volt, ami eszembe jutott rólad. Szív, lélek. Szív, mint testrész és mint a lélek lakhelye. Hülyeség, mi? Egy érzéketlen macskalény valami érzelmes dologra gondol... - újra sóhat. - Nem vagy fiús. Rózsaszín vagy és kedves, nem szikár és szívtelen, amilyenre neveltelek. Először nem értettem, miért adtam neked a neved. De most, hogy belegondolok, már értem. Helyettem éltél, éreztél, tapasztaltál és mindig is az ellentétem voltál. Így volt illő, hozzám nem illő, hozzád inkább való nevet adni neked. Nem így gondolod? - kérdezi, majd ő is felkapja a fejét Yamatako kirohanására. Sajnálatot érez. Fura dolog a számára, eddig nem igen volt része benne, de most elönti őt belülről. Elhúzódik Kokorotól, s ezzel megszabadul a furcsa, fojtogatóan jó érzéstől, amit eddig biztosított számra a fiú.
- Sosem fogok megbocsátani neki. Üldözze a haragom örökre! - vág vissza a kandúrkának Yamatako. A könnyeit, melyeket korábban hullatot, a por, melyet intázásával kavart, felitta és rászáradt csíkokban arcára. Dühös és kínlódó arckifejezése növeli Osoreruban a sajnálatot irányába. - Élni? - kérdezi elkeseredetten, s olyan halkan, hogy az fájjon. Előlép a szikla mögül és megáll a kandúrok előtt. - Élni? Fél karral? Gyógyító képességekkel? Szív nélkül?
- Ne szenvedj. - inti le Osoreru. - Senkinek sem volt könnyű élete. Most lehetőséget kapsz rá, hogy szabad légy, tanulj, tapasztalj és azt tégy, ami jól esik. - a szőke csak hallgatja őt, olyan vérengzős haragra gyúl, hogy legszívesebben azonnal nekirontana az egykori árnymacskának, akitől régebben sok pofont kapott, s azonnal megfojtaná. De sem ereje, sem mersze nincs rávetni magát. - Tudom, hogy nem fogsz velünk tartani, de Kokoronak igaza van, fogadd meg a tanácsát és élvezd a szabadságod.
- Nem megy... - térdre borul, haja előre zuhan, belelóg arcába, s eltakarja azt a másik kettő elől. Könnycseppek esnek a földre. - Csodállak, hogy neked ment. Tudom, mit éreztél. Tudom. De én... gyenge vagyok.
|
*A fiú szemei megint könnyel lesznek teli, egyszerűen nem megy abbahagynia, nem tudja miért sír... a szavaktól melyet Osoreru mond neki, vagy mert mindig is érezte ezeket tudat alatt, s most erősen törnek fel belőle* - Veled maradok... én... sose akartalak egyedül hagyni téged... *közel ült Osoreruhoz, végig simított a vágáson, s puszit lehellt a régi sebre* - begyógyítom a lelked... amennyire csak tudom... ha hagyod... *átölelte a kandúrt, szíve hevesen dobogott, s félt hogy ezt Osoreru is megérezheti, mégsem akarta elengedni, végig hallgatta az egész történetet... * - Osoreru... hogyan... hogyan lettem én a tiéd? *Kokoro furcsán fogalmaz, de talán a macska így is kitalálja, hogy mit akar megtudni tőle* - Emlékszem.... féltem... rettenetesen féltem a haragodtól... de... egy idő után, valahogy... féltem de... nem úgy... már nem tudtalak gyűlölni... mindig kibírtam bármit is tettél... lehetett akármennyire is fájdalmas... úgy gondoltam ez csak erősít engem és egy nap majd minden megváltozik... aztán amikor megmentettél... bár Kirara velem volt... sose voltam még annyira magányos... a sebek és a forradáso eltűntek a testemről de... sose voltam képes kitörölni téged az emlékeimből... én azt hiszem... csak egy ostoba kölyök voltam aki azt akarta, hogy büszke legyél rá... *elpirul ahogy Osoreru neki beszél, észre sem veszi, de keze Osoreruén pihen már egy ideje*- A nevem miért épp Kokoro lett? A Kokoro nem valami fiús név... szivet jelent... miért adtad nekem ezt a nevet? *valóban kíváncsi rá... annyi mindenre kíváncsi még...* - Yamatako.... *kapja fel fejét a hang irányába* - Ne... ne tedd! Ha azt teszed csak te magad leszel keserű... talán sose tudsz majd megbocsájtani neki, de ha ezt teszed akkor még magadnak sem tudsz majd megbocsájtani... ne ess csapdába... tanulj meg így élni... megerősödni... ne add fel... nem szabad feladnod... Nekünk most a jövő felé kell haladnunk... ümm... ha szeretnél akkor felőlem velünk tarthatsz.... Osoreru ugye velünk jöhet ha szeretne? *bociszemek*
|
Nem tudja elsőre, mit feleljen. Fogalma sincs, minek nevezze Kokorot. - Nem tudom. - válaszol őszintén. - De többé nem urallak. Elengedlek, s ha velem maradsz, akkor az jó. Én nem küldelek el és nem parancsolom, hogy maradj itt, ha nem akarsz. - mondja, s elgondolkodik, akar-e mesélni a múltjáról. Nem telik sok időbe, már tudja a választ. - Akarok. - bólint. - De... igaz. - mondja először végig se gondolva, mit mond a fiú, aztán rájön, hogy mennyire okos dolog lehet ez. Halvány mosoly ismét megjelenik arcán. Lassan lecsúszik a sziklán, míg tövébe nem tud ülni. - Mellém ülhetsz, ha akarsz. - szinte suttogja a szavakat. - Mesélek. - szól aztán. - Nem ismertem apámat. Átadott Shidosának, miután megszülettem. Cseppet sem hasonlítok rá, gyengének talált. Ezért mindent megkaptam Shidosától, hogy erős legyek. Merolint és Yamatakot később adta be neki, belőlük már saját bérgyilkost akart. De őket szerette, míg kicsi kölykök voltak. Aztán engedetlenné váltak. - felnéz a csillagos égre. - Azért gyűlölöm Merolint, mert beképzelt és mindent megkapott, amit én nem. Apánk ragaszkodott hozzá, Shidosa tisztelte, Yamatako pedig mindennél jobban szerette. Ő pedig azért gyűlöl, mert soha sem tudott legyőzni, a kardja egyszer ért csak el. Egyetlen egyszer... - lassan gallérjához nyúl és lejjebb húzza. Felfedi a bőrét, s rajta egy mély vágás nyomát. - Hajszál híján megölt. Azóta százszor elvertem, megaláztam. És tudod, miért? Mert mikor én bántottam, megbüntettek. Amikor élet és halál közt lebegtem miatta, egyedül voltam, míg őt dicsérték. - mély sóhaj hagyja el ajkait. - Mikor megkaptalak, azt akartam, hogy szenvedj, mint egy rühes állat, hogy legyen egyetlen egy valaki, akinek jobban fáj az élet, mint nekem. De aztán... megtanítottál olyanokra, amikre nem is gondoltam soha. Beszélni... fogalmazni... és most élni. Többet köszönhetek neked, mint ki lehetne fejezni. És nem tudom, hogyan kell megköszönni valamit. - vallja be őszintén. - Általad jöttem rá, hogy azért gyűlöltem a világot, a macskalényeket és mindent, mert senki sem szeretett. És te... te mégis. Pedig veled bántam mindig a legkeményebben. Megedződtél. - elismerően cseng a hangja és immár rénéz a kandúrra. - Erős lettél, mégis van benned valami gyengeség, ami... nemesít. Igen, azt hiszem, nemesít. És ez... Yamatakoban is megvan. Annyira hűséges a hülye bátyjához, hogy ha arra kérné, ugorjon a pokol lángjaiba, megtenné gondolkodás nélkül.
- Már nem. - szólal meg mögölük a fiú. Felemelkedik a szikla mögül. - Elvette a karom, magamra hagyott, megtagadott és ezért gyűlölöm. - szemei könnyesek, haja zilált. - Nem állok bosszút, mert nem tudok. De megátkozom... átkozom őt mindennel, mivel csak lehet... mert ezeket tette velem!
|
- Sajnálom... *a macska fülei lekonyulnak, el is felejtette, hogy így szólítja* - Akkor mid vagyok? *értetlen néz a kandúrra, s reménylkedik, hogy Osoreru azért vele marad* - Csak akkor mesélj nekem akármit is, ha meg akarod tenni... nem kényszerítelek rá... *hatalmas súhaj hagyta el a száját, a csókra gondolt amit félhalottként rejtett a macska arcára, s most hírtelen erős vágy gyötri, hogy újra megtegye* - Talán mindennek megvan a saját oka... talán még nekünk is meg kell találnunk a saját ösvényünket... nem igaz? *szemei csillognak, tán fényesebben is mit a csillagok az égen.* ~ Vége a harcnak? Mond mesterem örökre vége? Szeretni fogsz? Mostmár velem leszel mindig...? Nem tudom, mégis anyira kellemes.... talán hagyjuk a sorsra... meglátjuk mit szán nekünk....* - Pihhened kéne... túlerőltetted magad.... *ő is fáradt, a fénylény megidézése és más apró dolgok, kivették erejét....most mégsem törődik evvel*
|
- Kokoro. - szólítja a fiút. - Nem vagyok többé a gazdád. Szabad vagy. - enyhe mosoly tűnik fel ajkain, s megcirógatja a kandúrka arcbőrét. - Akarod, hogy elmeséljem a múltat, miről nem tudsz? - kérdezi mégis, miután Kokoro azt tanácsolta neki, feledje el. Örül, hogy él. Körbenéz, gyönyörködni akar a tájban. S hiába sivár, sziklás, fura, szeme csillogni kezd. - Néha... - visszafordul lassan a rózsaszín a macskalényhez. - Néha fáj. - ért egyet vele, de aztán ahogy az öccseire terelődik a szó, elengedi Kokorot és egy sziklának támaszkodik. Nagyon elfáradt, sok harc merítette mára ki. Sóhajt. - Merolin akkor sem tartana velem, ha az élete múlna rajta. Gyűlöl engem. És én is őt. Mi ellenségek maradunk mindig. Yamatako... nem tudom... ő másmilyen... Neki jobb sorsa lesz, mint a bátyjának. De nem tart velünk. Érdekel, miért?
|
*Kokoro szemeiből könny szökik, nem bánja ha látja ezt a kandúr* - nem számít... felejtsd el a múltat... *elkapja a macska szabad kezét, mely szívén pihen, s most egyenesen szemébe néz* - Élsz... igen ... élsz Gazdám! Eddig te tanítottál engem, most majd megtanítalak én... mindenre amit tudnod kell... *saját szívére teszi a kezét, s evvel együtt mesteréét is* - Érted már igaz? De ez a dobogás néha fájdalmas is... majd megtanulod... *elmosolyodott, s csak most gondolt a többi macskára* - Gazdám... és a többiek? Mi lesz velük? Velünk jönnek igaz? Hiszen ti hárman sosem éltetek rendesen, valakinek meg kell tanítania nektek...! *néz mélyen Osoreru szemébe, reméli, hogy a nagyúr egyet ért vele* - Nem igaz?
|
Merolin szemeiből megalázott könny csorog. Lassan feltápászkodik, háttal Osorerunak. Megtörli szemeit, s elteszi kardját. Gyűlöli a macskaférfit, de kölyökös lenne ezt közölni vele, ezért lassan elballag.
Osoreru csak áll és próbálja befogadni Kokoro ölelését. Viszonozni nem képes még, de nem próbál hadakozni a fiú ellen. Csak áll és nézi, hallgatja őt. Nem érti túlságosan, hogy miért ennyire boldog a kandúrka, de valami fura melegség tölti meg a belsőjét. - Nem vidám dolog az életem, tudod, jól. - mondja, mikor képes már megszólalni. Pont megindul a keze, hogy megérintse a srác haját, mikor az elhúzódik tőle. A keze megáll a levegőben, majd lassan Kokoro arcához közeledik. Álla alá kúszik és megemeli fejét, hogy láthassa arcát, szemeit, ajkait, orrát, kifejezését. - Örökre? - kérdez vissza csendesen. - Nem tudom. Fura dolgok történtek. Sok mindent nem értek. Valami... megváltozott. - eddig a pontig egyenesen a fiú szemébe néz, aztán a másik keze megindul és saját szívére vándorol. - Itt... - néz is a kezére. - Érzem... dobogás. Pedig... még nem volt ilyen. Sose. Üres volt minden, néma és sötét. Most... dobog. Hallom és érzem. - felnéz a fiúra. - Ez az élet? Én most... élek, Kokoro?
Yamatako magába fordulva billeg a szikla mellett. Elvesztette, amiért élt egészen eddig, egy csapásra mindent. Sosem hitte volna, hogy a szabadsággal megszűnik az élete, meghal.
|
*Minden olyan gyorsan történik, hogy Kokoro szinte észbe se kap, s egy sziklán találja magát, osoreru mond valamit neki de nem érti tisztán, átjárja a félelem, ahogy a hadakozást látja, majd Osoreru ismét mellette terem, a rúzsasízn kandúr szemei könnyel telitődnek meg, s hírtelen öleli át Osorerut, mielőtt még tiltakozni tudna, karmai szorosan fogják a kandúrt, s nem engednek a szorításból* - Csak... had maradjak így... még egy kicsit... rendben....? *kezei remegni kezdenek... nem akar csak kicsit a kandúr közelében maradni, igazából mindig vele akar lenni, de ezt nem mondja ki hangosan* - Én... szóval... sose meséltél még nekem a családodról... pedig kölyök korom óta ismerlek.... örülök, hogy megismerhettem ezeket a macskákat... *az ölelés csak még szorosabbá válik, a fiú beszippantja Osoreru illatát, s hogy ne legyen mesterének kellemetlen, lassan eltolja magától, de nem néz szemébe, csak a távolt kémleli.... valami csodás érzés keríti hatalmába, örül hogy vége a harcoknak, de vajon milesz ezután?* - Gazdám... velem maradsz mostmár örökre? *még most sem néz a kandúr szemébe, fél attól, hogy olyat lát amit nem kéne*
|
Yamatako fel sem fogja, hogy Kokoro szemei felpattannak, csak az ölelésre reagál. Arra is inkább megmerevedik, majd sután fut utána, ahogy rántja maga után. Ruhaujja lebeg mögötte, a szeméből kifújja a menetszél a könnycseppeket. Hálásan pillant a rózsaszín fiúra. Elmosolyodik egy pillanatra, ám mikor meglátja bátyját, ahogy sötét, villogó szemmel les Osorerura a rejtekéből, elszomorodik. Meglepi mindhárom kandúrt Kokoro mondandója.
- Hát tényleg ellenem fordulsz, Yamatako? - kérdi rideg hangon Merolin. A szőke fiú sűrűn rázni kezdi a fejét. - Hát legyen. - mondja sötéten, se leugrik a fáról, hogy szembe álljon a kis csapattal. - Azt hittem, meghaltál. De ha nem, nekem úgy is jó. Én csak az ő halálát akarom. - kardja kinyújtott kezében heggyel előre rámutat Osorerura. Majdnem arcához ér a fegyver, de a kandúr csak mereven néz farkasszemet Merolinnal.
- Ha meg akarsz ölni, bolond vagy. - mondja neki Osoreru. Felocsúdik a döbbenetből, melyet még Kokoro okozott neki. - Te voltál Shidosa kedvence, de ez nem jelenti, hogy erősebb vagy nálam. Öcskös. - a szó megrázza Merolint. Tágra nyílnak a fiú szemei, megremeg a keze, hatalmasat dobban a szíve, s hirtelen düh szökik a fejébe. Yamatako hátrál, nem tudja, miért, de nem tud ott maradni. Bebújik egy szikla mögé és összekuporodik. Üres ruhaujját a térdére teszi, másik kezével átkarolja magát, s ringatózni kezd. Nem bírja tovább, úgy érzi, összeroppan.
- Ne nevezz így! - ordítja Merolin és szúrni próbál a karddal. Osoreru fél karjával magához öleli Kokorot, s egy pillant alatt kivonja a harconalból, azzal szabad kezével elkapja Merolin kardját. Kezeiben sötét villámokkal tartja a fémet.
- Vonulj vissza. - szól neki hidegen. - Egy távharcos ellen nem érdemes felvenned a kesztyűt. Megöl, mielőtt még elérnéd.
- Nem! Azt hiszed, hogy a nyomorult két éved akkora előny, de nem így van! - ordít Merolin, s ráfekszik a kardra minden erejével. A fegyver megindul előre, de Osoreru fél karjában tartva Kokorot elrugaszkodik onnan.
- Vigyázz magadra. - szól neki csendesen a kékhajú kandúr, majd leteszi egy másik sziklára. - Lerendezem az öcsikémet egyszer, s mindenkorra. - azzal megkezdődik a harc. Gyors mozgások, villámcsapások következnek. - Véged. - s így történik, a fekete villámok kirántják a fémet a kandúr ujjaiból, körbeveszik és minden sejtjében megrázza. Egy halk nyögés, majd Merolin összeesik. - Mindig is jobb voltam nálad. - a kard a földön landol. - De sosem kaptam meg azt, ami engem megilletett volna. Gyenge és szánalmas vagy. Yamatako nélkül semmire se mész. Az a félkezű srác volt a kettősötök erősebb pontja. A stratéga és a gyógyító egyben. Okos és gyors. Te csak egy csapkodó barom vagy, aki azt hiszi, hogy a világ az övé. De tévedsz. - azzal átlép a srác karján, aki üres tekintettel mered a messzeségben. Osoreru Kokorohoz megy. - Nem halt meg. Észnél van. Vége van. - szól csendesen. Érdekelné, mit jelentettek a szavak, ő Kokorohoz tartozik, de még nem tud rákérdezni. Csak néz a fiú szemébe.
|
*Kokoro és a lény hátra fordulnak, Kokoro még hallja a nevét, s a másik macska kemény szavait, hírtelen dühös lesz, kezeit ökölbe szorítja* - nem... nem halhatok meg... *simít végig a lény oldalán*
- Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége...
- Tehát ez azt jelenti hogy...?
- Azt...!
- Köszönöm neked! *átöleli a lényt* - Azt is hogy megmentettél minket...
- nem élnék a tiszta lelked nélkül Kokoro... keress engem magadban, én ott leszek... mindig ott leszek...
- Köszönöm... *puszit nyom a lény pofijára, s futva ugrik vissza saját testébe, hírtelen nyitja ki szemeit, felpattan és megöleli a macskafiút* - Köszönöm... *engedi el hírtelen, majd elkapja kezét és osoreruék felé szalad vele együtt* - Állj! Állj még nem haltam meg! Ne akard ennyire a halálom! *ugrik pontosan osoreru elé* - Mit akarsz még? A lény elpusztult, Osoreru már hozzám tartozik! *nem gondolkodik a szavakon sem a tetteken, csak áll a kandúr előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába* - Legyen vége ennek...
|
Osoreru a csókra ébred fel. Nem tudja, mi történt vele. Csak felül és megérinti a száját. Körbenéz ezen a furcsa helyen, nem járt még itt. Felnéz az égre, s mélyet sóhajt. Nem tudja, miért, de Kokorora gondol, s hirtelen minden eszébe jut. - Kokoro. - szólítja a fiút. - Itt vagy?
- Ő nincs. - szólal meg egy másik hang, mint amire várt. - Meghalt. - a szó úgy vág a levegőbe, mint forró kés a vajba, bele egyenesen a kandúr szívébe. - S hamarosan követed a példáját.
Yamatako eközben teljesen kiborul, zokogva ráhajol Kokorora, öklével finoman ütögeti a fiú mellkasát. Reszket, egész testben. Üres ruhaujja rezegve lóg alább. - Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért? Kelj fel, kérlek... Meg kell keresnünk Osorerut és a bátyám, mielőtt túl késő lesz. - kérleli sírva a fiút. - Neked fontos Osoreru, nekem fontos Merolin. Menjünk utánuk és győzzük meg őket, hogy végre vége a háborúnak, békében élhetünk egymás mellett. Kérlek...
|
*Kokoro nem moccan, akkor sem amikor segítséget kap, viszont a fénylénnyel együtt kémleli a távolban Osorerut* - Elég lesz már... miért kínzod magad?
- Nem is tudom.. olyan békés... nem?
- Emlékezz, hogy már az enyém az életed...
- Nem felejtettem el... *a fiú lehajol, s apró csókkal jutalmazza a férfi ajkait* - Nekem most mennem kell örökre gazdám... de... neked élned kell rendben? Védd meg az emlékeimet... légy szerelmes megint... hidd el... mindig vigyázni fogok rád...
- Gyerünk Kokoro... *szólt a lény s a rózsaszíín fiú megindult... őket nem hallhatta és nem láthatta senki...*
|
- Merolin, kérlek! - kiált rá kétségbeesetten a szőke fiú. Szeme sarkából rápillant Kokorora. Látja színtelen arcát, mozdulatlan testét. Furcsállja, hogy a kandúrka mosolyog, ezért felé fordul és óvatosan felé lép. Nem akarja elveszíteni bátyját, de nem ért egyet az ötletével, így próbál tiltakozni ellene. Merolint azonban ez nem hatja meg, megigazítja ruháját és elindul arra, amerre sejti Osorerut. Yamatako letérdel Kokor mellé és megérinti arcát. Érzi, hogy hideg. - Merolin! - sikkant fel. A kandúr morogva visszafordul. - Meghalt! - mutat rémülten a rózsaszín lényre.
- Akkor gyere.
- Nem! Te is itt maradsz! - fordul vissza dühöngve testvéréhez, azzal egy bénító igét küld felé. Merolin hála gyors reflexének, kettévágja még a levegőben a cetlit, azzal megvetően néz öccsére. - Nem értem, miért kell ez! Temessük el!
- Azt csinálsz, amit akarsz. - azzal egy pillanat alatt eltűnik.
- Neee! - kiált utána a szőke fájdalmasan. Testvére a mindene, ezért majd belehal egy pillanatra abba az érzésbe, hogy Merolin képes volt egyedül hagyni őt, nem félti, hogy fél karja miatt esetleg hátrányba kerül, s megölik. Bosszúsan gyógyító igékkel ragasztja tele Kokoro testét és értelmetlen szavakat kántálva kiabál, mint egy megveszekedett őrült. Sírni kezd, úgy érzi, megnyílik alatta a föld, felette az ég, a föld elnyeli, az ég pedig rázuhan, hogy összenyomja. De nem így történik.
Merolin pedig sebesen halad Osoreru felé, aki még mindig eszméletlen.
|
*A rózsaszín macska nem lélegzik, hideg lesz az egész teste...kihül... elterül ott ahova leteszik, nem mozog többé, ajkai is élettelenek, szemei lehunyva... szája mosolyog... de többé már nem szólal meg, nem mondja többé Osorerunak, hogy szereti... vagy mégis? Nem lehet előre tudni!*
|
Yamatako és Merolin megérkezik ide vállukon Kokoroval. Lerakják a fiút a földre, majd a barna kandúr egy kiálló sziklára ugrik, leül és maga elé mered. Yamatako furcsállja ezt, de inkább egy gyógyító cetlit tesz a rózsaszín fiúra, majd leül mellé.
- Tudod, hogy itt van Osoreru a közelben? - kérdezi halkan bátyjától. Az rá pillant. - Nincs túl messze, arra. - egy irányba mutat.
- Azt akartam, hogy a közelében legyünk. Mit érzel még?
- Hogy egy helyben van. - válaszol neki a kandúr.
- Meg kell ölnünk.
- De miért?!
- Mert ha nem tesszük, ő öl meg minket.
- Miért tenné?
- Miért ne tenné? Mindig mi jártunk jobban, ezért irigyelt minket. Bosszút fog állni csak azért, mert Shidosa kegyeit élveztük.
- Nem hinném... - mereng el Yamatako is. - Fehérség lett az Árnyvilágban. Az a lelke, Merolin! Osoreru mostantól jó macska!
- Hidd csak! - pattan fel a barna hajú. - De én nem tartok veled a halálba. Elmegyek érte, hogy megöljem. Inkább, mint bizonytalanságban meneküléssel töltsem az egész életem.
|
- Na igen... Nexus nagyon rossz kölyök, bár ők sem voltak angyalok... talán ez látszik meg a kölykön... kiváncsi leszek, hogy amikor nagy lesz mi lesz vele... bár azt hiszem Kisara éppen azon aggódik... cím... én is kaphatok olyat hmmm? *érdeklődik a fehér sárkány, s talán hangosabban is beszél, de rájön és vissza fogja magát* - Nos?
- Jó... akkor csak sétáljunk mint rég... amikor még minden olyan rózsaszín volt... *tűnödött* - De tudod én... sose hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek, hogy kölyköm lesz... vagy így ez az egész... család... nem is tudom olyan hihetetlen... és nem szeretném ha Nexusnak sem lenne, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz... * bújt a kandúrhoz dorombolva* - szeretlek! *adott lány puszit arcára* |
-Ne is mondd.Bár,ha belegondolok van jó dolog is ebben a kölyökben.Legalább nem járt az agyuk mégegy kölykön.Elvégre mindig Nexusszal foglalkoztak így nem volt idejük egymásra no meg a mostani helyzet...Idővel lehullik a lepel Nexus kis kedvencéről.*mosolyog Mork,közben le se veszi tekintetét a fiúról.*Remélem is,hogy kapunk kitűntetést.Valami jó kis rangot.Sir Mork...vagy...Lord Mork!Hm...ezen még gondolkozni kell.
*Kézenfogva megy párjával,közben maga elé mered és gondolkozik.*Szerintem is megadtunk mindent.*ért egyet,majd folytatja*Mi van ha ez csak egy fejlődési szakasz?Én is erre gondoltam.Ez most a pihenés és lazítás ideje.Mit szólnál,ha ellátogatnánk az Éjszakai tóhoz?*kérdezte,majd csöndben ment párja mellett.Nem akarta megtörni a csendet* |
- Ja... amennyit ezek elvonultak szexelni, csodálom, hogy csak Nexus lett... de szerintem ő is kitesz nyolcat... az a kis sárkányféle lény nekem sem szimpatikus... olyan kis aljasnak tűnik, de lehet hogy csak nekünk ilyen... *sóhajt, s ő is nagyon figyeli a két "őrizetbe vett" lényt* - Talán majd kapunk ezért kitűntetést...
- Rendben... *fogta meg párja kezét, s megindul, ha párja is jön akkor megy előtte egy kicsit, de aztán mellé sorol* - Én úgy érzem mindent megadunk neki... akkor miért kezd a gonosz irányba menni? Nem értem... *kuszák voltak fejében a gondolatok* - De most ne gondoljunk rá... csak sétáljunk... *kérte s elmerengett a tájon* |
[291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
