|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.27. 14:36 - |
Különös hely ez. Lebegő kövekkel tarkított part, fel-felcsapó tengervíz, melyben ehető vizilények találhatók. Egy holdja és egy kicsi aszteroidája van, melyeknek köszönhető az apály és dagály váltakozása.
|
[1456-1437] [1436-1417] [1416-1397] [1396-1377] [1376-1357] [1356-1337] [1336-1317] [1316-1297] [1296-1277] [1276-1257] [1256-1237] [1236-1217] [1216-1197] [1196-1177] [1176-1157] [1156-1137] [1136-1117] [1116-1097] [1096-1077] [1076-1057] [1056-1037] [1036-1017] [1016-997] [996-977] [976-957] [956-937] [936-917] [916-897] [896-877] [876-857] [856-837] [836-817] [816-797] [796-777] [776-757] [756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [Korábbi]
*Nan csak hallgatja a macskafiút, közben elgondolkodik azon hogy miért is mondd ilyeneket, hiszen mindig is ő volt az élete értelme, ha másba nem is, a hiányába egyszercsak úgyis belehalt volna.... lassan feláll ő is és Atsui után megy, rajta még mindig csak a nadrág van, ő is belegázol a mindig megújuló tengerbe* - Tudod a szerelem ha igazi nem hal ki soha... vártam rád, és nem volt hiábavaló... *a név hallatán megrezzen, ő már szinte el is felejtette azt az álnok macskát s most ismét eszébe jutott* - Nem kell semmit sem tenned Atsui... nem ismer téged, azt se tudja ki vagy... nem fogja tudni, hogy te vagy a másik apja.... majd ha úgy érzed hogy szeretnéd elmondhatod neki... akkor majd megteszed... és különben is... annyira örülök neked! *mosolyog, majd szemében egy kis játékosság csillan, talán nem ez a megfelelő alkalom, de nagyot csap a hullámokba, s azok egyenesen Atsui arcába zúdulnak* - Egy ide! *nyújt nyelvet a fiatal kandúr* |
| Elhűlten hallgatja Nantant. Próbálja lenyugtatni magát, de a dolog, hogy valami fura és talán rossz eredménye a lányuk, nem enyhíti a hír hatását. - Sajnálom... - mondja végül és feláll. - Azt hiszem, túl sok fájdalmat okoztam neked már eddig is. - lassan elindul a víz felé. Szakadt kabátját ledobja a partra, így látszik, milyen fehér a bőre a napfényhiánytól, s mennyi sok heg, sérülés és zúzódás borítja testét. Belegázol a habokba. - Nem tudom, ezek után te hogy voltál képes várni rám. - magyarázza, miközben beleül a vízbe. Nyakig elmerül benne, s csak élvezi a hullámzást. - Nem tudom, mit kellene tennem. Nem emlékszem semmire, csak halvány foszlányokra. Egy kölyök... törődni kell vele... de nem tudom, hogy ez menne-e úgy, hogy közben keresem magam. - megmossa az arcát is és a fejére locsol egy kis vizet. - Az első emlékem... Osoreru. |
- A testvéreid hmmm a hugod nagyon kedves teremtés és megértő, Samui... ő olyan heves és hideg... bár őt sem *szakítja félbe őt Atsui monológja lányáról* - Engem... engem egyszer... *akad el a szava, nem akarja elmondani, nem erre mégnem készült fel, a fájdalom élesen hasított mellkasába, soha többé nem akarta ezt érezni, azt a kínt... ami roszabb a halálnál s roszabb mindennél, ami teljesen felemésztette erejét, már eltemette, de az újra éledt, lassan de folytatja amit elkezdett* - A lányunk egy laborban született, de a kandúr terve nem sikerült és én magammal hoztam, te akkor is messze jártál de amikor megjöttél megértettél és úgy döntöttünk felneveljük őt... azóta te ismét eltűntél... és nem maradt utánad semmi nyom... nem értettem akkor sem és nem értem most sem hogy hogyan tűnhettél el... és azt se tudom már lassan, hogy ki maradt... én a hugommal és a lányaival élek, és van egy lány akit befogadtunk és a testvére... igazából elég sokan vagyunk, vannak még macskák de ők máshol élnek... azok akik irányításuk alá akarnak vonni minket, ők egy laboban élnek ahol Natane is született... de ha úgy gondolod... nem kell hogy lányodnak hidd, akkor csak az én lányom, az én véremből... és minden belőlem.... *szögezi le* |
| Atsui csak hallgatja Nantant. Elgondolkodik, hogy már kölyökként gonosz egy lény, s eszébe jut az a lány, akiről azt hitte, a legszebb virág abban a koszfészekben. Végül... majdnem megölte. Megrázza fejét, hogy a róla szóló információkat is hallja. Érzi, hogy ez a srác nagyon szerelmes belé, s ezt kissé furcsállja. A saját érzéseivel nincsen tisztában, csak tudja, hogy ez a macskafiú kell neki, pezseg érte. De hogy ez volna a szerelem? Nem így képzeli el. - Egy fiú? Van egy... labdája? - kérdezi egyszeriben. Megfeszíti az erejét, hogy vissza tudjon emlékezni rá, de csak foszlányokra, zöld szempárra, hideg tekintetre és hegyes fogakra tud gondolni. - És hó... - motyogja. Fehérséget, vakító hegycsúcsot, vagy valami hasonlót vél felfedezni a kandúr körül. Fél füllel hallja csak a kérdést. - Elég volt. - felel, de ki se jön a koncentrációból. Fel sem fog elsőre információkat. - Ők... milyenek? A testvéreim. - kapaszkodik ebbe a dologba, mert ha esetleg találkozhatna velük, tőlük többet megtudhatna önmagáról és a múltjáról. De aztán visszahallja azt, ami kizökkenti a dologból. - Van egy lányunk?! - az utóbbi emlékezős kérdést figyelmen kívül hagyva felnéz nagy kerek szemekkel Nantanra. - Fiúk vagyunk, hogy lehetne kölykünk?! És egyetalán! - felugrik ijedtében és jár egy kört. - Ennyire... jól megvoltunk? Az még oké, ha szerelmesek voltunk, szeretők, vagy mittomén! - teljesen kiakad ettől az információtól, csak fogja a fejét. - Hogy lehet nekünk lányunk? - kérdi most már enyhén csillapodva, s belezuttyan a homokba. - Melyikünké egyetalán? És hol van az anyja? - markolja még mindig gondterhelten és ijedten a haját, maga elé mered. - Ez... ez... lehetetlen. |
- Kamiya... őt nem te nem ismered, te előtte tűntél mielőtt ő megejelent, fiatalnak tűnik, kölyöknek, de nem az, nagyon álnok és gonosz lény...de ne is beszéljünk róla... *nyelt mélyet, Yamanekot, Doragont és a többieket inkább már meg sem akarta említeni neki, végülis úgysem értené, teljesen felesleges lenne.* - Rólad? Hmmm.... azt hiszem azt aki voltál... meg persze aki vagy is... azt hiszem ezt a csodát nem lehet mondatba foglalni... nem tudom mit is kéne mondanom neked saját magadról... csak azt mondom hogy egy rendkívüli tremtmény vagy... az életünk nem ment zökkenőmentesen de mi mindig ott voltunk egymásnak és nem számított semmi más ezen kívül... a szüleid már nem élnek, ezt tudom... egy lány és egy fiú testvéred van, ő nem tudta elfogadni, hogy ... hogy szertsz engem, sokat harcoltatok, de végül megbékéltetek egymással... őőő... *úgy érezte itt az alkalom* - És van egy kislányunk Natane... a nevét te választottad neki... 22. éves vagy.. vagyis lassan idősebb mert már rég elmentél, az életkorodra nem számoltam az éveket... *motyogta* Hogy mit szerettél csinálni? Mindent ami színes és jó volt, na meg néha vad... de az apróbb részletekbe most nem mennék bele... te egyszercsak eltűntél és én nem találtalak többé... de a lényeg h vissza hozott ide a véred s engem is erre terelt ez a fura sors! *mosolygott* - Nem bánnám én ha már minden fel is fordulna ha itt vagy velem... ez olyan nyugtatóóóóóó.... *hunyja le szemét, s csendesen pihen amíg eszébe nem jut valami* - Mondd abban a világban... mi az első emléked?*kérdezősködik* - Amúgy jól laktál vagy szerezzek még halat? *érdeklődik* |
| - Lehet... ha tudtam, akkor most már nem tudom. - magyarázza, azzal újra próbálkozik vele. - Onnan tudom, hogy tudok tüzet csinálni, hogy egyszer nagyon fáztam és meggyulladtam. - meséli. A hal a mancsai közt lassan füstölni kezd, aztán lángra kap. Ugyancsak gyorsan süti meg, s lát neki azonnal. - Fel kell idéznem, hogy kell. Mindig, mert nem tudom megjegyezni. - tépi a húst, pikkelyestől és szálkástól nyeli a falatokat. Nem válogatja ki a belső szerveket sem. Ami megmarad az egykori halból, az a gerince és a feje, de Atsui azt is mélyen a homokba ássa, miután körbenézett, hogy nincs-e ott senki rajtuk kívül. - Kamiya? Ismernem kellene? - kérdi. - Nem tudom... hal volt. Ha háromnaponta jutsz élelemhez, nem válogathatsz. - felel. - De... mesélj rólam. Milyen voltam? Mit szerettem csinálni? Milyen volt a családom? Hány éves vagyok egyetalán? Meddig voltunk együtt és hogy vesztettük el egymást? Ilyesmiket. |
- Pedig... egyszer már mennt, egyszer azt mondtad már tudod használni... lehetséges hogy ez is amlékekkel együtt lett oda? *hallgatja a kandúr monológját* - Nem én tele vagyok, nem vagyok éhes.... *füllenti, de olyan jó látnia ahogy Atsui falja a zsákmányt, hogy úgy dönt jól lakik az illatokkal* - Milyen melák hmm? és hova követ téged? ha ezzél biztonságos helyre kée húzódnunk, bármikor ránk találhatnak... főleg kamiya... ő a pokol macskája.... egyenesen onnan jött, hogy itt mindent szétrobbantson... hogy minden jót megszüntessen.... soszor csalt engem is és a barátaimat, családomat is csapdába...ezért emeltünk védőburkot, ott nem látnak minket, nem tudnak megfenyegetni és kihasznánli... nem is tudom... jobb azóta mióta ott az a kis "sziget" nekünk. Amúgy izlik is a hal vagy csak nyeled? *érdeklődik* |
| - Megy? Viccelsz?! - kérdi csámcsogva, teli szájjal. Mohón falja a még meleg húst, nem vesz figyelembe semmiféle etikettet, csak gyorsan tömi a fejét. - Akkor jön... amikor nem kell... éjjel, álmomban... vagy ha csuklom. De amikor meg kéne magam védeni? Áh! - morog magán. - Amikor ropogósra süthettem volna azt a melákot? Ahogy azt elképzeltem! - ahogy morog, füstölög a haja tőle. - Egyetlen lángocskát tudtam kicsikarni magamból... - szaglászni kezd, mielőtt elkezdené lenyalogatni a mancsát. - Ja igen... önmagamat pedig bármikor fel tudom gyújtani. - azzal megrázza a fejét és elfeledkezve róla, hogy nem nyalta le a tenyerét, meg is borzolja az amúgy sem tiszta hajtincseket. Eszébe jut, ahogy kinevették, körbehurcolták, mint egy ereklyét. Mélyet szippant a sós illatból, majd lassan kifújja azt. - Mindegy. Nem érdekes. Már vége. Eddig nem követhetett. - azért a biztonság kedvéért hátranéz és körülkémlel. - Azt megeszed? - bök a hal többi darabjára. |
*Nan nem válaszol csak mosolyog és bólint a kérdésre, figyeli a kandúr minden egyes rezdülését, mégis hírelen éri a "támadás" de nem bánja, hírtelen megörül azon, amit Atsui elkövet, s a hal pillanatok alatt ehetőképes lesz * - Látom már megy a tűz Atsui... mennyit is szenvedtél vele míg végül sikerült előcsalnod a mancsodból... Tudod amikor először találkoztunk ugyanitt kezdett kibontakozni köztünk valami... és akkor is én fogtam a halat! *vigyorgott* ~ Tényleg nagyon sokmindenen ment keresztül... talán el sem tudo képzelni, hogy min is... azt hiszem nem is akarom megtudni inkább soha... |
| Amíg Nan a víz alatt van, ő elfekszik a parton. Felnéz az égre, eltakarja a napot, hogy lássa azt a kevés felhőt. Itt gazdag a természet. Vannak itt is gonosz macskák, de van egy hely, egy burok, ahol védve vannak tőlük az itteniek. Ezen gondolkodik. Sokkal jobb kilátások, mint bárhol eddig. Amikor Nan visszatér a hallal és elé teszi, azonnal kerekre tágult szemekkel felül. - Ez az enyém? - kérdi, de máris körbenéz és figyeli, ki próbálja rávetni magát, hogy elvegye tőle az ételt. Karmait a húsba vési, s valósággal letépi a hal egy részét. Nem cécózik, lehunyja szemét és a hasához fogja az ételt, hogy védje, míg megpróbál valamit. Tudja, hogy a fiú nem venné el tőle, mégis bennevan a lelkében a félelem, hogy valaki majd jön és az első falat után kitépi a kezeiből. Próbálkozik azzal, amit szeretne, de nem jön össze. Kis gondolkodás után egyik kezével elengedi a halat, míg másikkal még mindig szorosan fogja. Gyors mozdulattal elkapja Nantan tarkóját és magához rántja, hogy megcsókolja. Közben végre kigyullad az a mancsa, amiben a hal egy nagyobb darabja van és sikerül megsütnie. |
- Sok gonosz macska is él itt, ők lassan ellepik ezt a helyet, s a védőburok azért kell hogy elrejtsen minket minden más elől... *meséli kicsit halkan, kicsit elszontyolodottan* - Felvettük velük a harcot de alul maradtunk... én azt kíváom bár felejteném el ezt a pár évet bélküled.... maga volt a pokol, maga a méreg.... *a kérdésre komolyan néz a fiú szemeibe* - Nem tudom.. talán gondoltam rá, de sose mertem ezt elhinni, mindig előttem volt az arcod és mindig hallottam a hangod amikor csak az emlékeimben kutattam... nem hihettem hogy meghaltl amíg bennem éltél, s élsz is... *lassan bólint* - Oké... ha te így akarod akkor én enm akarom tudni... *mosolygott, majd lassan és biztosan felállt* - Viszontt itt más a rend, itt gazdag a természet, s mi harmóniában élünk vele.... fogok neked egy hatalmas halat! *jelentette ki és övhez kapott, de eszébe jutott, hogy ez mégsem olyan jó ötlet, így vissza csatolta olyan gyors mozdulattal ahogy ki is kapcsolta, majd úgy ugrott a víze, nem volt hideg, inkább kellemesen langyos, eszébe jutott az első ilyen eset, de akkor kicsit más volt, akkor még nem tudta mit érez a kandúr iiránt, de mostmár tudta, mindennél mélyebb szerelmet és törődést... Nan sokáig bírta víz alatt, s a technikája is megvolt hozzá, hamarosan egy jókora hallal tért vissza, s letett azt pontosan a kandúr lábai elé* |
| - Miért nem vagyunk itt biztonságban? - kérdi meglepetten. - Olyan nyugalom van itt. - egy pillanatra szétnéz. A burkot, a hazát már pláne nem érti, de nem akar rákérdezni. - A szívem, tudja, hol a helyem... - ismétli a fiú szavait. Elgondolkodik a hallottakon. Ez a fiú várt rá. Évekete. Tényleg bolond. - Nem gondoltad... hogy meghaltam? - kérdezi csendesen. Nem tudja, honnan jött ez a kérdés, de reálisnak tartotta feltenni. - Milyen ott a világ? Soha ne akard megtudni. - mondja a hangjában valami keménységgel és komolysággal. Komorság is ül benne, de inkább határozottan kéri Nantant erre. - Mocskos. Piszkos és romlott. Az lények nagyon... különböznek. Valamelyiknek fura füle van a haja alatt és nincs olyan, mint nekünk... valamelyiknek nincs farka... de van olyan is, amelyik oylan, mint egy felegyenesedett macska. Mindenki vad és bizalmatlan. A jókat eltapossák. - mesél elmélyedve. Arca merev, tekintete kemény. - Sok olyan történt... amiről nem tudok beszélni. Nem tudom, hogyan kerültem oda és miért. Azt sem tudom, miért vetettek meg. Mindenhol egy szerencsétlen idegen voltam... mégis... mintha az ellenségüknek mondtam volna magam. Szörnyű időszak volt ez. - elhallgat. Újra megkordul a hasa. - Napok óta csak jöttem... nem ettem és nem ittam... húsz percnél többet egy helyen nem is aludtam. Megszoktam mindezt... ahonnan érkeztem... ott állandóan így volt. |
- Itt... itt sem vagyunk mindig biztonságban.... *bújik fejecskéje olyan mélyen a kandúrhoz ahogy csak tud* - Sőt... lassan indulnunk kéne... haza kéne mennünk a burok alá mley biztonságot ad, de... valahogy nem... én nem akarok elmenni most innen, most olyan jó itt, minden olyan másnak tűnt amíg nem voltál itt... de tudod nem számít hogy emlékszel e rám, a szíved tudja hol a helye és ő ide hozott téged, tehát mellettem a helyed... akkor is ha te ezt nem túlzottan érted vagy akarod érteni... s talán létezik ilyen... *bújik mégjobban a kandúrhoz* - Sose éreztem senki más iránt ilyent... fura ez nem? eltűnsz évekre s én még mindig várok rád... min egy bolond... de már tudom hogy egy szerencsés bolond vagyok... *langyos szellő fúj át a területen. az idő kellemes lett, Nantan lehunyta szemeit* - Olyan jó most így... mégha csak egy álom is akkor is nagyon jó... bárcsak sose ébrednék fel belőle... mondd csak Atsui... milyen az a világ ott túl? Kik élnek ott és miért? És te hogy kerültl oda, mi történt veled? *támaszkodott fejével a kandúr felső testének* - Nem vagy éhes? Foghatok valamit, jó halász vagyok ám... és elég éhesnek tűnsz a hasad morgása alapján*jegyzi meg* Bocsánat hogy túl sokat fecsegem, csak tudod néha nem tudom vissza tartani a szavakat... ha jól emlékszem először is így volt.. *vakarta meg fejét* |
| - Szóval szerelemesek... voltunk. - mondja esetlenül, mikor világossá válik számára, ki volt Nantan neki egykor. - Fura, igen. Mert... valami bennem... ismer téged... de én nem. - nem akar fájdalmat okozni Nantannak. Most már érti, hogy a fiú szereti őt, ezért omlott úgy a karjaiba és vált pillanatok alatt és pillanatokig a részévé. Ezért volt meg az összhang, az összeszokottség köztük. És ezért lángolnak annyira egymásért. Létezhet ilyen? Hogy egy elfeledett szerelem a felszínre akar törni a mélyről? Lehetséges, hogy van ilyen mély érzés? Akkor is, ha valaki nem emlékszik rá? Felréved a kérdésre ezekből a gondolatokból és nézi a srácot. Mikor Nantan átöleli, ösztönösen átkarolja őt, mancsai megtelepszenek a hátán, s csak lágyan tartja a fiút. Nem nyal vissza, csak belehajtja fejét a macskafiú nyaka és válla közti hajlatba. Mélyet sóhajt. - Milyen érzés? - kérdezi felkészülve a válaszadásra. - Nem tudom. Nagyon fáj... nagyon rossz... ugyanakkor annyira jó is, hogy ha felállnék és elmennék, beleőrülnék. - mondja lassan és csendesen. Nem engedi Nant több puszit adni, ez az ölelés most egy végtelen nyugalommal ér fel a számára. A békére és a szeretetre gondol, amit keresett. És most megtalált. - Évek óta... talán olyan hosszú ideje... rossz volt. Az egyetlen jó dolog abból az időből, amire emlékszem, most a mancsomban van. Őrjít egy forró érzés, hogy nyaljam, szagoljam, érintsem, karmoljam, nézzem, érezzem, bújjak bele... arra is, hogy teljesítsem a kívánságát. Most már értem, hogy arra gondoltál... hogy... izé... erre nem tudok szépet mondani. Az nem illik hozzád, amilyen emlékeim vannak erről. - felnéz a mélyből, bele Nantan szemébe. - Mióta csak az eszemet tudom, vándorolok. Keresem a helyem ebben a világban. De ahonnan indultam... az nagyon mocskos hely. Szennyezett emberek, nyomorult ott mindenki. Én is. Nem ismerik a jót. De én megismertem. - jelenik meg halvány mosoly arcán és szemeiben. |
- Atsui... a szerelmesek tesznek ilyet... *húzza ki kezét* - De... úgy látom te most egészen másra vagy éhes... *nyalta meg szája szélét és csókot adott a kandúr ajkára, majd lassan ő is oda helyezi kezét ahol a kandúré van* - Fura érzés szeretni úgy valakit, hogy nem tudod hogy szereted igaz? *érdklődve nézte a tekintetet, míg régebben ő volt gyerekesebb, most hírtelen Atsui tűnt kicsi pöttynek a semmiben* - Mások...? *Nan szíve lüktet s nem tudja miért* - mások... és én? *néz a macska szemeibe, elveszne bennük ha nem koncsentrálna ennyire arra az egy szem szóra* - Nem számít már... nem számít semmi ha velem vagy... *öleli át lágyan a kandúrt, s nyakába nyal lassan, érdesen* - Milyen érzés Atsui? Jó vagy rossz? Hogy érzed? *nyal ismét a fiú nyakába* - Mindent tudni akarok ahogy te is... mindent mondj el nekem ami történt.... és amit érzel... semmit se hallgass el előlem, megbízhatsz bennem! *ad gyengéd puszit a fiú állára, s követi azt szája, orra* |
| - Én... én már tettem veled ilyet?! - rezzent össze. Próbált újra emlékezni, de nem sikerült neki. Nagyon melege lett a szégyentől. Kerülni kezdi Nantan tekintetét, zavarodottan keres valami biztos pontot, amire nézhet, de nem talál ilyet. Engedi magát megölelni, de aztán kibújik a karokból. Térdére áll és a messzeségbe néz. - Meggyötörte volna őket az idő... - ismétli motyogva Nantan szavait. - Igen. Nem tudok visszaemlékezni... egy bizonyos idő előttre... - mondja csendesen és szomorúan. - Mintha... nem lettem volna soha kölyök... nem lett volna senkim. És most itt vagy te... aki... - lenéz a fiúra - talán a szeretőm vagy másom voltál... és valami furát érzek... - markol finom mozdulattal a szíve előtt a levegőben, hogy jelezze, ott érzi a furát - De nem tudom, mit... és nem tudlak elhelyezni magamban. - mondja őszintén. - Én tudom... hogy tettem ilyet. - utal arra, amikor Nantan megéritette. - Illetve... mondjuk úgy, hogy történt velem ilyen. Másokkal. De érzésileg az nem ilyen volt. - leengedi a kezét. Nem mondja ki, hogy amit Nannal tesz vagy tenne, olyan más lenne, mint az ég és a föld, ha össze akarná hasonlítani a két élményt. Hogy Nannal szeretné tenni, azt sem tudja, pontosan mit, csak hogy érezni szeretné az illatát, a bőrét, a testét, a puhaságát, a kedvességét, a lélegzetét, a szíve dobogását. Mindent, amitől ez a kandúr él, s amiben más azoknál a lényeknél, akikkel már találkozott. |
- Ezt te tetted velem először... kicsit féltem akkor de te lenyugtattál, a fény akkor egész másként játszott a szemeidben... de most is olyan tiszták mint akkor... bár szomorúbbak, mintha meggyőtörte volna őket az idő... ez nem te vagy Atsui és mégis te... és ez olyan furcsa, ez olyan más... ez az illat, az érintésed... semmi sm változott, a tiéd akarok lenni úgy mint akkor... *szabad kezével magához húzza a kandúrt, testük ismét össze ér, Nan most nem szól semmitt csak beletemetkezik a fiú karjaiba, nemtudja mire vélni Atsui viselkedését, de azt jól tudja, hogy ez furcsa lehet neki, hiszen minden emléke a sírba szállt, tán nem is jön vissza többé, szeretné megértetni vele, amit tesz az igenis a szerelmük része volt és még most is az* |
| A cirógatás hirtelen éri őt, de megörül neki. - Hát élsz! - kiált fel örömében. Szemeiben megcsillan a nevetős fény, s ahogy Nantan átöleli, hozzá bújik. Nem érti különösebben, miről beszél a fiú. Szereti ezt az ismeretlent? S mikor a nadrágjába nyúl, csak kikerekedett szemekkel néz rá. Pislog, mintha nem ezt akarta volna korábban. Bár nem ezt... inkább belebújni, a testében lenni. De hogy a srác legyen az övé? Imponál neki Nan pirultsága, s úgy érzi, az ő arcára is kiül egy erős szín. - Mit... mit csinálsz? - gépiesen lenéz. - Így... így leszel az enyém? - kérdezi, de arckifejezése nem kérdő teljesen, inkább bizarrnak tartja a dolgot. |
*Nantan homályos felhőként, rendezetlen mondatokként, a távolból hallja Atsuit, mindent hall de nem képes felfogni őket, válaszolni akar de nem mozdul a szája, sötét van és hideg... nem rezzen, kicsiny teste rezzenéstelen marad a kérdésekre, a mondatokra, a lökdösésre, viszont valamire nem, forróság önti el testét, érzi hogy jó és kellemes* ~ Atsui talán nem kellett volna ezt tennem... de... de te aggódsz értem és ez jó, ez rendkívül jó érzés... nem tudod ki vagyok, de kívánsz, hozzám vágysz... nem menekülök többé, ha te sem menekülsz már, a sorsunk elválasztott de most már egymáshoz láncol, szükséged van rám és én vigyázni fogok rád örökké... *gondolatai átsuhantak agyán, majd lassan amikor már Atsui talán már nem is reménykedne hogy ma felébredne, óvatosan simít a kandúr dús.cilámpás hajába. - Atsui... értelek már.... *csókolja meg a kandúrt,s magához szorítja* - A tiéd akarok lenni Atsui... ezé az Atsuié aki most is vagy mert te mindig te vagy, tudat alatt szeretsz engem, ez nekem elég... forr a vérem, égek... *csúsztatta be kezét a kandúr nadrágjába, bár a legalsó szövet alá nem nyúlt be, arca halványan pirult ki, folytatni akarta amit félbe szakított, de nem tudta hogy Atsui mit is fog lépni erre, vagy egyáltalán akarja e még őt, csak reménykedett hogy semmi sem változott meg* |
| Nem érti, a fiú miért bújik ki az öleléséből. Azt sem, hogy képes erre. Ha ugyanazt érzik, akkor ennek a csodálatos lénynek hogy lehet annyi lélekjelenléte vagy akaratereje, hogy félbeszakítsa ezt a tébolyult ölelést. Elkerekedik szája a csodálkozástól és csak térdelve nézi Nantant. Rosszat csinált volna? Nem tudja. - Még nem? - kérdezi halkan és értetlen. - Nem így? - egyik szemöldöke lassan a homlokára szökik az értetlenségtől. Nem kapott rá választ, a fiú felugrott és beverte a fejét. Ő nagyon megijed, egész teste összerezzen a hirtelen jött félelemtől. Odamászik hozzá és csak nézi. Nem meri megérinteni. - Meghaltál? - kérdi félve. Gondolkodás nélkül elkapja a puha kezeket és a partra húzza a kis testet. Nem tudja, honnan ez az energia hozzá, ám nem fontos számára. Csak járkál körbe-körbe a mozdulatlan test körül. - Nem halhatsz meg! Te tudsz rólam! Te tudod, hogy ki vagyok! - kiabálja kétségbe esetten és vádlón. - El kell mondanod, milyen voltam! Mindent, amit tudsz! Úgyhogy nem lehetsz halott! Ugye értesz engem?! - megnoszogatja, meglöködi a fiút. majd ledobja magát mellé. - Mindig ez van... aki jó... az meghal mellettem. - motyogja a sírás határán. - De te még élsz... meleg a tested. Addig még élsz, ugye? - kérdezi, mintha válaszolhatna neki Nantan. - Vagyis... - négykézláb a kandúrka fölé emelkedik és az arcába néz. - Akkor... még ezt... érzed. - megcsókolja száját. - Így lehet? Most már lehet? Erre gondoltál, ugye? - kérdezgeti, miközben újabb és újabb csókokat lehel az illatos bőrre, a szépívű szájra, a csukott szemekre. |
[1456-1437] [1436-1417] [1416-1397] [1396-1377] [1376-1357] [1356-1337] [1336-1317] [1316-1297] [1296-1277] [1276-1257] [1256-1237] [1236-1217] [1216-1197] [1196-1177] [1176-1157] [1156-1137] [1136-1117] [1116-1097] [1096-1077] [1076-1057] [1056-1037] [1036-1017] [1016-997] [996-977] [976-957] [956-937] [936-917] [916-897] [896-877] [876-857] [856-837] [836-817] [816-797] [796-777] [776-757] [756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
